Epilógus

Drága egyetlen, pótolhatatlan, kedves, hűséges olvasóim!
Nem tudom mit mondjak. Hát elérkeztünk ide is: az epilógushoz. Köszönöm a sok fáradalmat, a kedvességet. Fájó szívvel zárom be ezt a blogot, hisz nagyon a szívemhez nőtt és remélem nektek is. Még az írói utószó van hátra, de itt is közlöm, hogy ti vagytok a legjobbak. 

Pár résszel ezelőtt, kaptam kommentbe olyat, hogy szívesen olvasnátok Zayn szemszögéből is. Így arra gondoltam, hogy az epilógus, legyen Zayn szemszögéből. Remélem tetszeni fog nektek, sokat dolgoztam vele. :))

Jó olvasást és Boldog Új Évet Mindenkinek! <33 Imádlak titeket.
Hatalmas ölelés és millió puszii!! <33 

***

Zayn Malik szemszöge:

A blog zenéje: Broken Wings

Az élet olyan, mint a szerelem. Elkezdődik valahol és ki tudja, hogy hol, milyen állapotban fog végződni. Haraggal való elválás lesz, vagy békességben.
Van az az érzés, ami nem múlik, van ami nem tart örökké, van ami csak egy pillanatra gyújt lángot szívünkben, mégis mintha soha nem akarna véget érni. Teljesen megőrjíti az embert, pont úgy, amikor Lola szerelemtől égő, kék szemébe nézek. Ez ritka.
Az igazi szerelem ritka és épp olyan hamis, mint Emily.
Kivéve őt.
A hidegtől átfagyott apró ujjait végigsimítja borostás arcomon, s keserves könnycseppek áztatják puha pofiján a bőrt.
Itt kell rájönnöm, a havas aszfalton, az éjszaka csillagai alatt, hogy semmi sem lehet örök, még én sem, csak az amire azt szeretnénk, hogy mindenki emlékezzen.
A szikra fénye lassan kezd kialudni szememből.
-Folyton megmentesz. nem unod még?-nevet fel Lola, hangja mégis elcsuklik a sírástól.
A félelem úgy hatol át rajtam, s tart fogságban, mint a hurrikán.
-Ez a dolgom.-felelek a kérdésre.-Sajnálom, hogy magadra hagytalak.
-Ne beszélj. Pihenj.-rakja mutató ujját a számra.

Sajnos engem is teljesen elkeserít, hogy Lolának így kell látni. Hosszan merengünk egymás tekintetében, de még mosolya sem tudja enyhíteni, a testemet kínzó fájdalmat.
Megmaradt erőmet egy hangos ordításba ölöm.
Nem tudom még meddig ragyognak nekem a csillagok. Kétséges pillanatok következnek most. Eltűnnek a külvilág, csendet megtörő zajai.
Érzem a testem eggyé olvad a levegővel és pihe könnyűnek érzem magam. Csendben elpihenek, s bár már alig létezem, mégis felfigyelek, amikor Lola a nevemet sikítja.
Fájdalmam megszűnik, szemeim tégla súlyúra növekednek.

Meg kell halnom, csupán mert szeretek egy Lola Blackwood nevű lányt?
Egy ajtó bezárul, s egy másik megnyílik előttem, egy új élet kezdetébe.
Egyre távolabbról nézem gyászoló kedvesemet, a hó békésen hullik holt testemre és Lola arcára, aki mellkasomra borulva sír. Alakja folyamatosan homályosodik, végül fehér köd lepi el teljesen.
Lágy szellő simogatja az arcomat, egy gyertya lángja meglobog előttem, előre kap, fellobban és megvilágítja nekem a sötét folyosót. Kétségek gyötörnek. Ez így nem helyes.
Hirtelen ötlettől vezérelve, hátat fordítok a a fénynyalábnak és mindennek ami vár rám. Nem nyerhetek boldogságot nélküle.
Egy gyilkosnak nem lehet helye ezen a szent helyen. Még nem!
Vele akarom átlépni azt a kaput, majd ha eljön az ideje.
A mennyország várhat! Csak hadd szeressem őt még egy kicsit.

gThe End  h