XVII. rész

Kedves olvasóim. Íme meghoztam a 17. részt teljes egészében.Nem vagyok rá büszke, mivel szerintem nem lett jó!!! Elmondhatatlanul sajnálom, hogy későn hozom, de kevés időm van írni. Látom, hogy egy kicsit csökkent a komizók száma. Ez amiatt van, hogy a részek nem jönnek olyan sűrűn? Vagy nem olyan jók a részek? Bármelyik is legyen az, bocsánatot kérek mindenkitől. Na de akkor jöjjön a rész. Jó olvasást és komizzatok sokat :DD
Puszil és ölel titeket: Patrícia


***
zene: itt

Amint a gép landol, az emberek hiper sebességgel pattannak fel a helyükről, megcélozva a kijáratot. Mi is így teszünk. Az előcsarnokba érve szám tátva marad. Hatalmas kristálytiszta üvegablakok felelnek meg a falnak. Látom az éppen felszálló és leszálló járatokat. A beszűrődő gépek hangjára nem figyelek, csak a rengeteg ember zajongására, amint másokkal kommunikálnak és mind számtalan nemzetiségűek. Szorosan húzódok Zayn mellé, nehogy elvesszek az emberek között.
Egyre jobban közeledünk a fotocellás kapuhoz, ami rögtön ki is nyílik előttünk. Meleg levegő csap szembe, mikor kiteszem lábam az épületből. A fekete bőrkabátom azonnal felforrósodik és égetni kezdi bőröm. A torna cipőm, szinte már rásül a lábamra.

Mindenki más, bikiniben vagy lenge ruhában rója a kövezett utcákat. Ismerősnek tűnik nekem ez az egész környék. Mintha már jártam volna itt. A gyönyör táj, az illatok keveréke emlékeket szakít fel a szívem mélyéről, s ezúttal nem vidáman, nem nevetgélve, nem anyukám ölében hagyjuk el a San Marino-i repülőteret.
Zayn az út szélére kiállva figyeli az előtte elhaladó autókat, közben gondosan, kezét előrenyújtva áll, míg végül egy sárga autó begurul elé. Sietősen int felém, hogy menjek oda. A táskáinkat bedobálja a hátsó ülésekre.

Csak lassan tudunk haladni a nagy forgalom miatt, így lehetőségem akad, hogy szemügyre vegyem az épületeket. Nem sokat változott a hosszú évek alatt. Inkább csak én.
A kocsi zötyög alattunk. Zayn nyugodt arckifejezéssel kémleli hol az utat, hol a kezeit. Lefordulunk egy por útra.A sűrű fák közé alig jut napfény. Egy hosszú távolra nyúló kerítés állja utunkat. Megérkeztünk. Sóhajtva nyitom ki a kocsiajtót és kiszállok, velem együtt Zayn is. A csomagok kipakolása rám marad, míg Zayn a 40-es éveiben járó, közepes termetű, kopaszodó sofőrnek kifizeti a szállítást. Végül az autó kigördül a helyről és eltűnik a fák között, csak berregő hangja verődik vissza a távolból.

Csomagjainkat magunkhoz véve sétálunk be a kapun. Egy kacskaringós beton járda vezet minket el a ház ajtajáig. Zayn leguggol és a Welcome feliratot viselő lábtörlőt megemeli, ami alatt egy kulcs helyezkedett el egészen idáig. A zárba nyomja, elfordítja, mire az kattan egyet és az ajtó kitárulkozik előttünk. A küszöböt átlépve még jobban elámulok a látványon.
Az egész előszoba a Nap szikrázó fényében úszik. A bútorok fehérek, jelezve hidegségüket. Apró lábaimmal szelem át lelkendezve az előszobát, az üvegajtóig. Ujjaimmal az üvegnek támaszkodok, mint egy ötéves, hogy tisztán lássam a tenger vad, tajtékzó hullámlását, ahogy mossa a finomszemcsés, homokos partot, a vízen megtörik a Nap sugara, csillog a tiszta kék sós tenger. Belém csap a felismerés.
Emlékeimben merengek, Zayn keze végigsiklik nyakamtól a csípőmig, tenyere megtelepszik rajta. Fejét gyengéden a hátamnak dönti és felsóhajt.

Már jó ideje lecövekelve állunk a hatalmas üveg mögött. Furcsa, hogy itt ragyog a Nap, míg Londonban folyton sír az ég.
Lassan fejtem le magamról Zayn kezeit és egy kicsit eltávolodok tőle.
Kételyek hasítanak belém szívemet feltépve. Talán megrémültem az érzéseimtől. Szaladnék előle és Zayn elől is. Menekülnék, de szorítja a kezem. Mintha elgyengülnék. Bár nem tudom, hogy mitől félek jobban, attól, hogy mit érzek vagy attól, hogy ha most elfutnék, akkor mit tennék ha végül... Végül nem jönne utánam. Eltaszítanám és csókolnám. Ölelném és átkoznám.

Megragadom a bőröndöm műanyag fogantyúját és sietősen felunszolom magam után a lépcső fokain, ami néha nyikorog lépteim alatt. Szemem rögtön egy fehérre festett ajtón akad meg a lépcsővel szemben. Kezem egyből a réz anyagú kilincsre vezetem. Alig foglalkozok a szoba kinézetével, most csak arra vágyom, hogy aludjak. Csomagomat az ágy végébe rakom, elhúzom a cipzárokat, hogy elő tudjam halászni a ruhát, amit fürdés után magamra veszek. Zayn pólója kerül elő a sok cucc közül. Magamhoz szorítva temetem az arcom a pamut anyagba, s mélyen beszívom a még el nem távozott illatát. Így sétálok el a szoba másik végében lévő fürdőszobáig. Az ajtót gondosan becsukom magam után. A kád felett megnyitom a csapot, s míg az folyik, levetem a ruháimat.
Nyakig merülök el a meleg vízben. Nyugalom tükröződik mindenfelől, még ha ismeretlen is a hely. Ellazulva áztatom magam, ami a maradék erőmet is elszívja belőlem.

Felöltözve hagyom magam mögött a fürdőt. Nedves hajam betekerve szárad a törülköző alatt. Az ágy melletti erkélyajtóhoz sétálok. Amint kilépek egy lenge, de hűvös fuvallat érinti meztelen lábaimat, ettől teljesen kiráz a hideg. Csodálatos a kilátás. Ámulva nézem a naplementét, míg a fa korlátot szorongatom előttem. A tenger nem vagdalódik, szépen mossa a homokos partot. Olyan mintha egy tündérmesében lennék.