XIX. rész

Sziasztok. Hát íme meghoztam a teljes a részt. Nagy segítségemre volt Patka Heni, mivel a rész második felétől nem tudtam tovább írni. Nem volt ihletem. Azért remélem tetszeni fog és hagytok magatok után nyomot, komment formájában. És elmondhatatlanul hálás vagyok a sok támogatásért és 59 feliratkozóért <33
Millió puszii és ölelés: Patrícia

***

zene: itt

Meredten bámulom a kitárt erkélyajtót. A szél néha meg-meg lengeti a vékony függönyt. 

Csak nézem és epedve várom, hogy ő ott legyen, de tudom, hogy nincs ott. Észre se veszem, hogy eközben az elapadt könnyeim ismét utat törtek. Arcom a tenyerembe süllyesztem. 

Szemeim égnek a sok sírástól. Pont ettől féltem. Hogy ő elmegy és ki tudja mikor tér vissza. 

Lábaim felhúzom. 

A csend körül ölel és az ad védelmet számomra, de az életem még sem ragyogja be. 

El-el bámészkodok a sötét szobában. Ezer és ezer gondolat fut végig az agyamon, amikre nem is koncentrálok igazán. 

Láthatatlan falakat húzok magam köré.

Ha csak egy őrült percre is, de vissza gondolok arra az éjszakára, amikor ajkunk eggyé vált és úgy illeszkedett egymáshoz, mint legó darab. 

Ezen mosolyognom kéne, ehelyett ajkam lefelé biggyesztem és ismét keserves sírásban török ki. 

A szívem teljesen össze szorul. Amit érzek az kifejezhetetlen., viszont a szerelemmel szemben áll, nyomaszt és nincs helye az örömnek. Csak a félelem az ami maradt. Félek, hogy...

Gondolataim olyan gyorsan szakadnak meg, mint ahogy ketté tépünk egy papírt. 

Feledni próbálok és mosolyogni, ide-oda ingatom a fejem. tanácstalanságomban. Nem tudom, hogy mi tévő legyek.

A sötét szoba ismét félelemmel tölt el. Mindig is féltem a sötéttől. Olyankor azt hittem, hogy a szekrényből, ki mászik egy rettenetes szörny és felfal. Később rájöttem, hogy ezek csak a képzeletem szüleményei, de még most is rémiszt ez a gondolat.
A fejemben gúnyos nevetések sora támad egyszerre rám. Először csak halkan, aztán hangosabban, még hangosabban és... felsikoltok. Mintha mind azon nevetnének, hogy mennyire elbánt velem az élet. Olyan gyorsan történik minden. Néha meg kéne állnom és felkiáltani a végtelen magasba:állj!
Végül minden megállna és fellélegeznék egy másodpercre.

Zihálva szökkenek fel a padlóról és a lámpa kapcsolója elé ugrok, s fény gyúl az egész szobában. Megkönnyebbülve sóhajtok fel. Világosságnál még inkább szörnyűbb végig tekinteni a hatalmas felforduláson.
Végtagjaimat mozdítom a fehérre festett tölgyfa ajtó felé. Rögtön utat nyitok magam előtt a fürdőszobába. Félve tipegek a tükör elé, s lassan mérem végig magam. Szám elnyílik, sikítani szeretnék a látványtól és sírni, de feleslegesen, könnyeimet már rég elpazaroltam. Lábaim megremegnek.

Az arcomat vércseppek borítják, nyakam tele van apró lyukakkal, hajam szanaszét meredezik, mintha szénakazal lenne. Ujjaim remegnek miközben a csapot próbálom megnyitni. A combig érő pólóm színe csak pár helyen maradt az eredeti, hiszen már száradó vérem teríti be azt is. Idegesen dugom mancsaimat a víz sugár alá, majd arcomra fröcskölöm.
Szemem kitágul, mikor újra a tükörre vetődik tekintetem.
-Még szörnyűbb, mint eddig.-morgok orrom alatt, miközben kezemmel beletúrok csapzott, kócos hajamba.
Megdermedek egy pillanatra. Csendben állok, mozdulatlanul, úgy érzem, mintha valaki figyelne. Óvatosan elnézek vállam felett, de csak én vagyok a fürdőben. Egyedül.
Időbe telik mire levakarom bőrömről a vért, majd egyenest indulok vissza a szobába. Az ablakból bámulom a külvilágot. Tekintetem átsiklik a gyönyörű éjszakai táj felett. A Holdat sűrű, szürke mogorva felhők takarják el. Ez szívem is sötétségbe űzi ismét. Kezem a hűvös üveghez érintem, s egy gondolat fogalmazódik meg bennem: mihez kezdek most? 
Mit is tehetnék? Arra várok, hogy megmentsen, de ha egyszer ő az akitől most a legjobban rettegnem kell. Ez az érzés magához láncol és nem enged, mint egy őzt a ketrec.

A fal felé fordulok, s szemem, a lassan 2 órát ütő órára irányul.
Fejem megrázom, múlnak a percek, mire el tudom magamban dönteni, hogy nem vagyok álmos, sőt inkább ennek az ellenkezője. A lépcsőt megcélozva igyekszek le az alsó szintre.

***

Az üvegajtót átlépve, ami a szabadba vezet, magcsap egy hűs mégis gyengéd fuvallat. Bele kap hajamba és meglengeti pólómat. Hirtelen kiráz a hideg.
Nesztelen szedem lábaimat a part felé.

Mikor a homokba érek, mintha csak mocsárba merészkednék, rögtön bele süpped a lábam. Haladok tovább, előre, majd lassan leereszkedek, végül leülök.
A magas égre szegezem a tekintetem és kérően kezdek nézni. Tudom, hogy valaki figyel rám és meghallgatja imám: Kérlek! Engedd, hogy vele maradhassak.
Halkan felsóhajtok, meredek magam elé szótlanul.
Elbújni nem fogok, mert megtalálna. Elfutni nem fogok, mert elkapna.
Vetek egy gyors pillantást jobbra, majd balra.

Itt ül mellettem. Már meg sem tudok ijedni. Szemei az enyémbe fúródnak. Karjait erősen körém fonja és magához húz, mintha csak egy rongybaba lennék és én csak tűröm.
Nem tudok kitörni. Vagy mert nem akarok.
Egy elfojtott, mély érzelem. Nem kapok levegőt.
Minden olyan más.
Lassacskán megnyugszom és elmúlik a kétségbeesés érzése a szívemből. Gyengéd kezei azonban nemsokára elengednek. Szemei a nyakamon éktelenkedő ügyetlen kötésre tévednek. Arca pedig eltorzul. Könnyek csordulnak le arcán, hirtelen feláll és tesz pár lépést hátra, majd elfordul tőlem. Félek. Mi fog történni ha újra itt hagy? Ha elmegy és még csak azt se tudom, hogy hova? Nem bírom, utána futok és átölelem.

Fekete szemöldökei közt mély ránc jelenik meg, mintha kés pengéje metszett volna homlokába.
-Olyan ez, mint egy rossz játék.-mondja és ismételten eltol magától.-Miért csinálsz úgy mintha minden rendben lenne? Mégis hogy nem gondolsz bele abba mit tettem az éjjel? Meg is halhattál volna.
Hangja egyre feszültebbé kezd válni. Nem merek ránézni. Egyszerűen nem megy.
-Mi lesz akkor... Akkor mit fogsz csinálni, ha újra és újra megtámadlak?
Szeretnék válaszolni, de akárhányszor megpróbálok a hangom el-el csuklik.

Alighogy elveszett szemem elől, fájdalmas hiányérzet lepett meg, próbáltam felidézni vonásait, hogy legalább ilyenképpen magam mellett tartsam őt, ám képe pislákolt, nem vált meggyőzővé, s megint meglepett a felismerés, mennyire szeretem.

/Vavyan Fable/