XXI. rész

Sziasztok drága egyetlen olvasóim. Íme megérkezett a teljes 21. rész. Borzasztóan hálás vagyok nektek mind a kommentekért, mind a feliratkozókért :)) Hihetetlenek vagytok.
Köszönöm mindenkinek aki már az eleje óta velem, támogat és nem hagyja, hogy feladjam.
Nem is szaporítanám tovább a szót. Olvassátok, olyan lelkesen, ahogy én írtam nektek. :)
Ne tessék spórolni a kommentekkel és várom sok-sok szeretettel az új olvasókat :)) <33 a helyesírási hibákért és a szóismétlésekért elnézést kérek!!! Egy blogversenyen Legjobb fanfiction kategóriában 3. helyezést értem el. :DD <33 ez csak nektek köszönhető, hisz ha nem vagytok velem, nem jutottam volna idáig. Köszönöm!!!
Millió puszii: Patrícia

***

Plumb-Don't Deserve You

A levelet összegyűrve a kezembe, ugrok ki az ágyból. A lepedőt magam köré csavarom és kirohannék a szobából, de a nagy sietségbe orra bukok. Káromkodva, idegesen próbálok felállni, de végül négykézláb mászva jutok ki a napfényes folyosóra.
Az nem lehet. Nem mehetett el.
-Zayn!-kiáltom a nevet kétségbeesetten.
Megnézem a saját szobám, vele együtt az egész ház minden egyes zugát.
Nincs itt.
Elment. Vele az én boldogságom is. A levél kicsúszik a kezemből, le a földre.
Egyedül vagyok, itt hagyott, csak azért, hogy biztonságban tudjon. Fáj.
Megremeg testem alatt a lábam, elesnék, ha nem ragadnám meg a lépcsőkorlátot.
Amit érzek az számomra megmagyarázhatatlan.
Magány. Ezt még a bánat sem tudja felemészteni. Harag, fájdalom egyesül, most már egyet alkot a szenvedéssel.

Csak még egy másodpercre... csak még egyre, láthatnám arcát, s tökéletes vonásait.
Talán még magam sem állok készen és bizonytalan is vagyok, de elmondanám, hogy ő alkotja számomra a világot.
Megváltoztatott lelkileg és testileg is. Megadta a módot, hogy szeressen, hogy vele legyek, de ennek vége.
A lépcső legalsó fokára huppanok. Szemem a könny fátylával telik meg. Egyetlen társam a csend. Kérdések, s a meg nem adott válaszok kerítenek körbe.
Megbánni már túl késő lenne tetteinket, de együtt estünk bűnbe.
Szörnyű belegondolni, hogy itt ér véget kettőnk útja. Csak egy töredék, egy emlékkép amit őrizni fogok a lelkemben, ezeket soha nem fogom szabadjára engedni. Bennem élnek majd.
Szétszaggatott szívem, mintha kirakós lenne, amiből pár darab a mélybe vész és soha többé nem kerül meg.

Hirtelen az ég dörren, majd egy villanás kíséretében érkezik a vihar. Az esőcseppek koppannak a háztetőn, és bever a nyitott ablakon, elárasztva a levelet.
Felveszem, mielőtt teljesen elázna. A szépen megformázott betűk elfolynak és feketére festik a papírt. Tartalmát még így sem tudom feledni.
De bármennyire is reménytelennek látszik a helyzet, nem adhatom fel. Zayn nem ezt akarná. Biztosan nem ezt. Mert ezzel én okoznék neki csalódást. Igaz?
Emléke örökké él. Nem halt meg, csupán elment. Egy tátongó üresség, amit maga után hagyott. Félek arra gondolni, ha ő és én együtt vagyunk, a világ összes gondja eltörpül.

Kissé tanácstalanul hagyom ott a lépcsőt, hogy fel tudjak öltözni. Még magam sem tudom, hogy mit kezdek ezek után. Egy biztos: a nagyapám, akinek eddig a létezéséről mit sem tudtam, mostanáig. Biztosan ő sem rólam. Eddig abban a hitben éltem, hogy az összes hozzátartozóm meghalt.

El-el merengek a tájon. A tenger tajtékzó hullámzása vadul mossa a partot a viharban, mintha csatázna. Mégsem találok benne hibát. Ahogyan az esőcseppek végiggurulnak az ablakon, úgy ahogy az arcomon a könnycseppek. Minden úgy van, ahogy lennie kell.
Millió könnycsepp mely mélyről tör fel.
Életkedvem a nullára csökken pillanatok alatt.
Merev végtagokkal fejtem le magamról a fehér lepedőt és a padlóra hull. A legelső kezembe akadó ruhát húzom magamra, majd a farmeremhez, előkotrok a bőrönd aljából egy fekete bakancsot, hisz előző nap nem volt időm kipakolni és már felesleges lenne.

A markomban szorongatom a félig nedves papírt, vigyázva nehogy valami baja essen. Újra és újra végigfut a szemem a kissé elmosódott sorokon, majd a címen, hogy megbizonyosodjak, nem e olvastam félre.
A bejárati ajtónál ülök a bőröndön és várom, mikor lesz annyi merszem, hogy ezúttal végleg pontot tegyek történetünk végére és bezárjam magam után ezt az ajtót, melynek alig egy napos emlékeit a falak őrzik. Lassan már véresre harapdálom az ajkam és a körmeim piszkálom. Egy hirtelen mozdulattal kirántom magam alól a bőröndöt és megragadom, majd lenyomom a rézkilincset, hogy szabad utat nyissak magam előtt.
Megdermedek. Az eső szakad. Úgy veri a fák és a virágok levelit, mintha rosszat tettek volna.

A fém tartóból kihúzok egy esernyőt, majd fejem fölé tartom, hogy el ne ázzak. Az ajtót nehezen zárom be magam mögött, végül mégis egy nagy levegővétel kíséretében, elhagyom a ház területét.
A főútra sem érek ki, a szél ereje kicsavarja kezemből az esernyőt, magasra  ugrálok, hogy elérjem. Hiába, mindenem víz borítja.
Választásom nem sok marad, így az út szélére állok ki, hátha megszán valaki.

Percekig állok a szakadó esőben, felcsillan a szemem, mikor egy taxi fordul le a kanyarba, de elhajt előttem, s kezeimet szitkozódva tárom szét, majd idegesen csapzott hajamba túrok.
Hirtelen lefékez és hátrafelé kezd tolatni, mígnem megáll előttem. Egy önelégült mosoly mellett, húzom magam után a bőröndöt, aztán berakom a taxi hátsó ülésére. Én a sofőr mellett kötök ki.
-Hova vihetem?-mosolyog rám az ötvenes éveiben járó férfi.
Megemelkedek és a farzsebebemből előhúzva a levelet, lediktálom a címet. Ujjaimat tördelve, idegesen ülök a sofőr mellett. Szívem hatalmasak dobban, miközben befordulunk a nagyapám utcájába.

 Magam mögött hagyom vele töltött napokat és megpróbálok a mának élni, úgy, hogy a tegnap már csak egy emlék maradjon.

"Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.

Alyson Noel: Evermore"