XXV. rész

Sziasztok egyetlen, drága olvasóim!
Bármennyire is fáj közölnöm veletek, de ez az utolsó rész ezen a blogon és már csak egy epilógus maradt hátra a részen kívül. 
Arra kérnélek titeket, hogy ehhez az utolsó részhez, kommenteljetek nagyon sokat, hogy boldogan zárjam be a blogot.  
Komolyan egyik szemem sír, hogy befejeződik ez a blog, a másik pedig nevet, mert ilyen aranyos és kedves olvasókat kaptam, mint Ti. Imádlak titeket. Véleményem szerint minden blogba kell egy fő gonosz, én Perrie Edwardsot választottam. 
És akkor íme az utolsó rész. Kellemes olvasást!!! 
Ui.: köszönöm Heni barátnőm, lelkes segítségét, a rész végének való elkészítését, vázlatban. Nélküle nem tudtam volna megírni!!!
Millió puszii és ölelés <33

***

Count on you

Eltűnnek a fényes nappalok, a sötét, rémisztő éjszaka uralkodik ezentúl. Csak egy fekete folt marad a szemem előtt. Ajkam szétnyílik és sikítva ébredek fel az álomból.
Teljesen ismeretlen először, aztán mégis beugrik, hogy hol is vagyok. Londontól pár kilométerre az erdő mélyében egy lepukkant házban, amit 3 éve az otthonomnak neveztem. Elmúlt, de valahogy nem érdekel milyen állapotban néz ki, örülök, hogy újra itt vagyok.
Azt veszem észre, hogy a hátam borzasztóan sajog és megvan rá az oka: a fehér lepellel leterített kanapén aludtam el tegnap éjjel. 
Szemeimet megdörzsölöm, s felülök, de a hirtelen mozdulattól úgy megszédülök, hogy elsötétedik előttem minden és a fejem lüktetni kezd.
A hajnallal egy újabb nap lát világot. Az ablakon megcsillannak a jégvirágok. Hirtelen a hasam korgása zavar meg. Ideje volt már, hogy jelezzen, hisz jó pár napja egy falatot sem ettem. Elszököm több ezer mérföldre, de enni nem hozok magammal. Béna egy terv. Számos lehetőségem lenne kaját keresni, de véleményem szerint, mind kudarcba fulladna, ahogy magamat ismerem.
Végig görgetem magamban az összeset, végül a reggelizést elfelejtve úgy döntök, hogy Zayn megtalálása most sokkal fontosabb.
Az ajtót kitárva megcsap a reggel első napsugara, majd a dermesztő hideg.
Ahogy átfagyott lila kezeimet vizsgálom, elképzelem magam. Szörnyen festhetek. Idő kell, hogy összeszedjem gondolataimat, végül az összes, kérdésekbe fullad: Innentől merre tovább? Hova menjek? Hol találom meg? 
London hatalmas város, több millió ember otthona.

Csak egy zsákutca amibe belebotlanék, mint minden tettem, akaratom és vágyam is, Kattog az agyam folyamatosan. Nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Jobb lenne megbújni valahol, távol, elrejtőzni a nagyvilág gondjaitól. Egy helyen ahol nincs szomorúság, csak boldogság. Megadatik ez nekem valaha is?
Talpam alatt ropog a frissen hullott hó, beteríti az egész völgyet s a fák ágait is.
Lábaim közel állnak ahhoz, hogy megfagyjanak.
Szótlanul szelem át az erdőt magányosan. Kezeimet a zsebembe mélyesztem.
A madarak nem csicseregnek, az állatok a fagy elől, bokrokban húzzák meg magukat. Halkan sóhajtok fel. Furcsa felidézni, hogy mennyi minden történt ebben az erőben: Számtalanszor mentette meg az életemet a halál markából. Amikor bizonyossá vált, hogy nem ember, s menthetetlenül szerelmes lettem, csak magamnak sem akartam bevallani a teljes igazságot.

Gyermekek hangos nevetése szakít félbe, akik tőlem nem messze, kisebb dombokról, szánkókon csúszkálnak bele nagy hókupacokba. Mosolyt csal az arcomra.
Észrevétlenül osonok el mellettük, hogy ne zavarjam meg a játékukat.
Rá kell ébrednem, hogy minden kérdésem válasza egyedül hozzá... csak hozzá vezet. Ahhoz a Zaynhez, akitől még most is félek, mégis őt keresem, mert szeretem. Tudom nem lenne szabad, ilyet mondanom, mert az ő érzelmei sokat változhattak, bármi történhetett 3 év alatt, amiről én nem sejtek semmit.

Szeretném érzeni, mézédes csókjait, hideg ujjainak perzselő érintését.
Hasam folyamatosan jelez, hogy már ennem kéne valamit. Térdre rogyok, erőm alig van már a továbbmenéshez.
A fejem oldalra fordítom. A szél meglengeti a fák kopasz ágait, majd a gallyakon megmaradt utolsó levelek is lehullanak a hóba, s szétfújja a sírok között. Egy temető mellett vagyok. Bizonyára ott, ahova anyut és aput temették el.
Négykézláb indulok el a feketére festett vaskapuhoz. Lenyomom a kilincset, de az ki sem nyílik. Erősebben lököm meg, sajnos most is ugyanaz történik. Kerülgetem a kerítést, hátha valahol be tudok menni.
Nincs más választásom, mászásra kényszerülök. Körbe tekintek, nehogy valaki azt higgye, hogy rongálni akarok.
Lábam beakasztom a rácsok közé, s felcsimpaszkodok. A farmerem beleakad egy kiálló rozsdás drótba és nem elég, hogy a nadrágom combig felszakajtja, a lábam is felsérti.
-Francba.-sziszegem fogaim közt dühösen.
Tisztán látom, ez nem az én napom.
Végül sikerül átjutnom a kapun, s a szüleim sírjának a keresésére indulok.

Végigjárom a sorokat az elejétől a végéig, az utolsó előttiben lelek örök nyughelyükre. Ezer gondolat mellett egyetlen hang sem jön ki a torkomon, csak sírni akarok míg álomba nem merülök végleg. Megszűnnének a gondjaim.
-Nagyon szeretlek titeket.-borulok keservesen zokogva a sírjukra.
Vajon most mit gondolhatnak rólam?
Próbálok kicsit magamhoz térni. Egy zsebkendőt előhalászok a farmeremből és a felszakadt, véres lábam kezdem törölgetni.
Felszisszenek a fájdalomtól, mikor újra és újra végighúzom a seben.
Megrezzennek a mellett álldogáló fa ágai, pedig a szél sem fúj. Pár másodpercre csendben, hegyezem a fülem, még levegőt is elfelejtek venni a nagy izgalomban. Folyton jobbra-balra tekintgetek, olyan érzésem van, mintha valaki figyelne, de nem látok magam körül senkit.
Rossz érzések kerítenek a hatalmukba.

Alig jutok el arra a szintre, hogy megnyugtassam magam, a templom harangjai megcsendülnek. Jelzik, hogy dél van, s egy női alakot fedezek fel a kapunál. Gond nélkül átugorja.
Levegővételem a százszorosára gyorsul, a szívem már nem a mellkasomban dobog, hanem a torkomban. Hatalmasakat nyelek.
Félelem járja át a testem, véremben érzem a fenyegetést ízét, s egy hang megszólal a fejemben: tűnj el!
Megfogadom a tanácsot és eltervezem, hogy lelépek innen.
Csuklyámat lazán dobom a fejemre, s mintha semmi gond nem lenne, megyek a magam útjára.
Annyi eszem viszont lehetne, hogy észrevesz és utánam indul. Hátra tekintgetek folyamatosan.
Lábaim felgyorsulnak és futásnak eredek. Az illető sem adja fel ilyen könnyen. Szőke hajába bele-bele kap egy gyenge fuvallat. Szemeim villámokat szórnak, ajka ravasz mosolyra húzódik.

Mikor ismét hátra nézek, nem látom. Elkönyvelem magamban, hogy feladta a hajszát és én nyertem. Fejem visszafordítom a menekülés irányába.
Amit látok, mosolyt idéz az arcomra. Zayn az. Többször is megdörzsölöm a szemem, hogy valós e amit látni vélek. A látszat egyáltalán nem csal. Kétségtelen, hogy ne ő legyen az.
Örömtől ugrándozva sietek felé. Minél hamarabb át akarom ölelni és megcsókolni amilyen hosszan csak lehet.

Haja most is tökéletesen be van állítva, kabátjának a cipzárja nincs teljesen felhúzva, így lehet látni kikerekített nyakú fehér pólóját. Fekete, koptatott farmerja kiemeli hosszú lábait.
Arcán felszalad a szemöldök, amikor odakiáltok neki. Arckifejezése enyhül és mintha mosolyogna is, aztán dühösen mered el mögöttem a távolba.

Mogorva arca teljesen lehangol. Alig, hogy bátorságot veszek és lassú léptekkel elindulok felé, pillanatok alatt száguld el mellettem az a szőke hajú lány, aki elől menekültem, majd megáll Zayn és köztem.
Önként megy oda a lányhoz és egy pár másodpercig időzik velem szembe.
-Nyugodj meg, menj haza és vigyázz magadra. Ígérem este találkozunk.könnyektől nedves arcomra csókot ad és megszorítja fagyott ujjaimat.
Bódító illata arra késztet, hogy ne engedjem el, de mire észhez térek, már nincs mellettem. Ismét elment. Megfordulni nem merek csak összeesek, s a latyakos útra ülök le bánatomban. Minden gondolatom egyedül Zayn körül forog, megannyi rossz érzés szorítja a szívem.

Kétségbeesetten indulok a belvárosba, nem törődöm senkivel és semmivel, ami az utamba áll, ellököm előlem, mindezt felém, káromkodással díjazzák.
Elhatalmasodik felettem a harag és a düh.
-Lola?-ismerős hang csapja meg a fülem.-Neked nem San Marinóban kéne lenned? Mit keresel itt?
Tekintetem a fiúra kapom, nem hiába ismerős rekedtes hangja. Ő Zayn egyik barátja. Göndör fürtjei, a baseball sapka alól kikandikálnak.
-Harry! Segítened kell.-hadarom el a szavakat.-Zayn...
Mintha értené, hogy mit akarok ezzel kinyögni neki, meg sem várva engem elrohan mellettem, én pedig szememet megtörölve indulok utána.

Egész nap Zayn nyomában vagyunk Harryvel, de sehol nem találjuk. Kezdem feladni a reményt. A nap lemenőben, ráadásul még hidegebb van.
Bánatom nem szűnik meg, sőt egyre jobban úgy érzem, hogy szétfeszíti a szívem ez az aggódás. Ujjaimat tördelgetem, míg Harry magához ölel.
-Megtaláljuk.-simít végig az arcomon, s ismét útnak indulunk.
Csendben meredek magam elé és úgy sétálok. Figyelem, ahogy lábaim nyoma benn marad a latyakos, piszkos hóban és még mocskosabbra festi.
Jó ideje menetelünk, mígnem újra visszatalálunk a temető utcájában ahonnan elindulta egyedül. Félelmet keltő a csend, s a kihalt városrész.
Harry arcára nézek és aggódást látok rajta, de sokkal inkább dühöt.
-Mond, az a lány, akivel Zayn volt... van valami közöd hozzá?-mélyen nézek a szemébe, de ő nem válaszol, csak vállat vonva akar tovább indulni, ha nem nyúlnék a karja után.
Ajka szétnyílik, mielőtt megszólalna, a csendet sikítás veri fel.

Gondolkodás nélkül rohanunk végig az utcán a hang irányába.
Zayn a földön feküdve kapkod a levegőért úgy, mint a pár méterrel arrébb heverő szőke lány.
Harry egy pillanatra magához ránt, de erőszakosan lefejtem kezeit magamról. Zayn mellé kuporodok, mint egy baba az édesanyjához, védelmet keresve karjai közt. Ismét megmentette az életemet, s most miattam haldoklik.
Szemem sarkából látom, ahogy Harry arca elkomorodik és ráordít a harcképtelen lányra, aki szemét összeszorítva könyörög, hogy ne bántsa. Azonban a fiú mit sem törődve a kéréssel, a hóban talált vasrúddal hatalmasat  hasít a lányra, ő utoljára felsikít.
Végül Harry kezéből kiesik a rúd, s a fának dőlve siratja el.
Fájdalmasan nézek Zaynre, patakként folyó könnyeim ruháját nedvesítik. Halkan szuszog.
A sok küzdelem után miért így kell lennie? Valószínűleg az éjben ragyogó csillagok mást ígérnek nekem.
Egyet tudok: Szeretem!