XXIV. rész

Sziasztok, kedves, drága olvasóim. Rettenetesen hálás vagyok a kommentekért:) köszönöm!
Íme itt a legújabb rész. Aki kíváncsi a 2. évad fejlécére, csatlakozzon a facebook-os csoportba. <33 Nem nagyon húznám tovább az időt csak pár szó erejéig. 
Nagyon Boldog Karácsonyt és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok Minden Kedves Bloggernak/Blogerinának és azoknak is, akik éppen ezen a blogon járnak. 
Aranyozza be a mindennapotokat a boldogság és a szeretet. 
Ezzel kívánok még egyszer nektek kellemes ünnepeket és jó időtöltést a szünetre, hogy majd januárban újult erővel kezdjünk neki az iskolának!
Jó olvasást. :)) Sok sok puszii!!! <33 
Ui.: Ismét első helyezést értem el, Fanni blogján: http://fanni-design.blogspot.hu/
" A Legjobb misztikus történet" kategóriában :))

Köszönöm köszönöm köszönöm <3

***

Demi Lovato-Heart By Heart

Türelmetlenkedve várom, hogy a nap eltűnjön a horizontról és meghalljam, nagyapám legelső horkantásait.
Végre elérkezik az én időm.
Kapkodva szórom az irataimat a táskámba, de egy pillanatra megállok a nagy pakolásban: Tényleg ezt akarom?
Itt hagyni mindent, a jó életet? Félelem nélkül élni?
A válasz pofon egyszerű: Igen!
Feladom a jó életet, pusztán egy múlatlan szerelem miatt, mely éjjelente gyötör.
Milyen hülye vagyok! Magamról nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok mindjárt megtenni: megszökni!
A szekrényemből egy pulcsit tudok nagy sietségemben kihalászni. Ha lépteim nem is hallatszódnak, a szívem egy dübörgő ütemet diktál folyamatosan, szerencsére a hangos horkolás azt is elnyomja.
A konyhapolcról leveszem a sütis dobozt, amiben az összegyűjtött pénzem várja, hogy valami fontosra költsem el. Mondjuk egy buszjegyre, Londonba.
Zsebre vágom és nagyapám szobája felé lépkedek. Keze teste mellett nyúlik el, nyakáig felhúzva a takaró, éjjeli szekrényén nagymamám képe, s a Hold fénye festi ezüstös színre.

Homlokához hajolok és egy apró csókot lehelek rá.
-Sajnálom, de mennem kell. Köszönöm mindent. Szia papa.-suttogok.
Szememet fátyol borítja, a könny fátyla, ujjaimmal törlöm le az arcomról. Fején végigsimítok és szívszakadva hagyom itt e kedves, reményekkel tele házat, amely befogadott, vigyázott rám és óvott a bajtól. Amely a családom és barátom volt, 3 éven át. A bejárati ajtóból még egyszer, utoljára visszanézek a sötét előszobába. Szemem átsuhan az egész házon, de többször már nem. Egy halvány boldogságos és mégis borús, fájdalommal teli mosolyt elengedek, majd bezárom magam után az ajtót. Az éj leple alatt szelem az utcákat apró lábaimmal. Csak pár kilométer és a buszpályaudvaron vagyok. Ki kell bírnom. Ha most megállok, minden tervem odavész és elhullva darabokra törik.
Lassan, de biztosan járok. Az utcai lámpák fénye világítja meg a járdát. Néha elhalad mellettem egy-egy autó. A kocsma előtt cigizők és ittas emberek támasztják a düledező fehér falat, de leginkább az ittasok. Egyre gyorsabban, szinte már futva megyek, mikor a templom előtt elhaladva, a tornyon elhelyezkedő óra, éjfélt üt. Nekem pedig fél 1-kor a pályaudvaron kellene lennem.

***

Szívem még gyorsabban ver, ahogy meglátom a buszpályaudvart. Az órámra nézve, kikerekedik a szemem, mikor a percmutató, már majdnem a hatosra ér. Nem késhetem le. Időben oda kell érnem. Eluralkodik felettem az akarat vágya. Levegőt kapkodva vizsgálódok a buszok között elhaladva, hogy indul Londonba. Kérdezgetem a sofőröket, akik vagy hederítenek rám, vagy pedig kedvesen megpróbálnak segíteni nekem. Reménykedve kérdezek meg egy másik embert. A válasza megkönnyebbülést ad számomra, s felsétálok a lépcsőn, majd megveszem a jegyem és leülök hátul egy nekem tetsző helyen. Nagy sietségem azonban teljesen hasztalan volt, mivel az emberek többsége most szállingózik fel a buszra, ülőhelyet keresgélve maguknak.
Végül a busz lassan gurul ki az pályaudvarról, s így intek búcsút San Marinónak végleg: Köszönöm, hogy befogadtál. Köszönöm, hogy szertettél. Köszönöm, hogy gondoztál. Remélem vársz majd vissza. 
A villanyok lekapcsolódnak, s teljes sötétség borul a járműre. A városból kiérve elfogynak a lámpák. Csak a motor zaját lehet hallani és a mögöttem ülő férfi fülhallgatójából áramló rock zenét. Ahogy egyre jobban távolodunk, eltűnnek a város szikrázó fényei. Jövök Zayn!
Hátradőlök az ülésen és jobban összehúzom magamon a kardigánom és fejem a hideg üveghez döntöm. Mintha esne az eső, de csak a könnyem folyik megállás nélkül.
Tudom, nem születtem harcosnak. Nem vagyok erős és a tetteimben sem vagyok túl biztos. Arra sem vagyok képes, hogy higgyek valamiben, valakiben, de legfőképpen magamban.
Kezeim remegnek, lábam folyamatosan jár, a szívem pedig zakatol.
Tartok valamerre. Egyetlen úton. Egy ember felé.
Szemeim lefelé csukódnak. Lassan kizárom a külvilágot, s egy fekete folt amit már látok. Olyan csendes, megnyugtató. Béke!

***

A lemenő nap fénye vörösre festi a felhőket. Néha-néha előbújik a "c" alakot megformázó hold, miközben a busz ide-oda zötyög. Az emberek készülődnek a leszállásra.
Hamarosan megpillantom ismét a már kivilágított Londont, s a kezemben lévő oldaltáskát szorongatom.
Mi van ha látni sem akar?
Mi van ha...
Ezer és ezer gondolat száguld végig az elmémben, mikor ráeszmélek, hogy már lassan a belvárosban vagyunk és a buszpályaudvar fele tartunk.
De mégis... mégis hiszek egy új napban, egy új esélyben!

A feledhetetlen emlékek újra és újra rám törnek, nem hagy nyugtot a szívemnek, legszívesebben kitépném a helyéről, hogy ne sajogjon úgy a múlt után. Azt suttogja: Gyere haza! Várunk!
Ezen merengek, mikor egy középkorú, kopaszodó férfi állít mellém.
-Jegyet vagy bérletet.-szól unott,mély hangon, majd rám néz.
A rágógumijával egy buborékot fúj, szinte az arcomban.
Erre csak motyogok valamit és a táskám legelső zsebében kezdek kutakodni a kis papírfecni után. Keresem, de sehol nem lelem.
-N...nem találom.-suttogok megijedve.
Az ellenőr megnyomja a leszállás jelzőt. El áll előlem, hogy ki tudjak szállni az ülésről. Morogva követ engem az ajtóig.
-Kérem ne. Van jegyem.-könyörgök neki, de látszólag nem hatja meg.
Kezemet megragadva, letessékel a buszról. Egy kisfiú az ablakból nyelvét kiöltve, rám mosolyog önelégülten, mire én vágok grimaszt. Kezemet ökölbe szorítom a felgyülemlő dühtől, s a porba rúgok idegesen. A hajamba túrok és elindulok a város felé.

Tanácstalanul tekintgetek jobbra-balra, de valamerre mennem kell, mert nem maradhatok idekint, megfagynék. Hiába nézegetem a csodálatos kirakatokat, az nem ad meleget. Viszont London nem változott semmit. Gyönyörű, mint 3 évvel ezelőtt.
Fehér kötött kardigánom jobban összehúzom magamon. Zayn csakis egy helyen lehet.
Az emberek nem törődve nekem jönnek, meglöknek és rám kiabálnak, hogy ne álljak az utukba.
Sírni tudnék. Kegyetlenek és bunkók.

Az eget borongós kedvű felhők lepik el, s ez az én hangulatomra is kihat. Szinte teljesen besötétedik. Kopott, szakadt farmerem zsebében csak pár "cent" csörög, sajnos nem elég taxira, így kénytelen vagyok gyalog eljutni az erdei házig.
Reménykedve, hogy talán ő ott lesz. Mert vagyok olyan hülye, hogy azt hiszem, vár rám. Vár, hogy átöleljen.Vár, hogy megcsókoljon. Vagy csak túlságosan optimista vagyok. Eddig nem lett volna merszem ilyet tenni. Visszajönni Londonba egy fiúért, aki tudja isten, hogy most hol van, merre van. Egy szó nélkül ott hagyni az idős nagyapámat, akinek hálás lehetek, hogy befogadott tiniként, pénz nélkül, összetörve, mindent feladva. Érte!
Ez lenne a mostani Lola Blackwood?

Csalódottan és szégyenkezve veszem utam a régi ház felé. A lámpák kigyúlnak és azok vezetnek, míg ki nem érek a városból, végül magamra maradok a végtelennek tűnő sötétségben. A fák ágai megrezzennek, a szívverésem mintha egy pillanatra megállna, különös zajok verik fel a csendet. Félek és ez meglátszik rajtam. Baglyok hangos huhogása, állatok mocorgása a bozótban, varjak károgása.
Ködbe burkolózik az egész völgy, majd egyik hópihe kezd hullani a másik után. Lábam alatt zörög az avar és néha egy-egy gally ketté törik.
A szél eget rengetően süvít, mintha háborút vívna. Így hordva havat mindenfelé, de leginkább a szemembe. Átfúj a kötött kardigánomon.
A süvítő orkán erejű szél énekelve mesél féltve őrzött titkaimról, s az erdő titkairól. Átfagyott kezemet, a zsebem mélyébe süllyesztem, majd összeszorított fogakkal lépkedek, a talpam alatt ropogó friss hóban.

Szeretném azt hinni, hogy minden rendben van, de ez lehetetlen. Zayn sehol. Nincs világítás, se víz, se meleg. Hűvösebb van bent, mint odakint. Az élet talán egy játékot játszik velem és azt várja, hogy mikor adom fel. Lehet, hogy ezt kéne tennem, de azzal nem tennék jót magamnak, sőt másnak sem.A sötétben megteremtem alakját. Kezemet nyújtanám felé és ő átsegítene a bajokon. Megkérném, hogy soha többé ne hagyjon el. 

A bútorokat fehér lepedők lepik el, amik leérnek a padlóig. A repedezett falakon pókok kötöttek hálókat. Mintha egy kísértet mesébe csöppentem volna bele. Szám lefelé konyul. Az asztalán tartott képe a barátiról, mostanra a földön hever összetörve. A régi szobámban a lepedő darabokra szaggatva. 

Minden romokban, akárcsak én, s minden amihez hozzáérek.  

Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezünk az ár ellen és sodródunk napról napra a tegnap felé.

/A nagy Gatsby c. film/