XXIII. rész és Díjak

Sziasztok egyetlen gyémánt szemeim. A címből láthatjátok, hogy ismét egy résszel közelebb kerültünk a történet végéhez. De még mindig kitartok a 2. évad mellett. Készül a fejléc is. A részről annyit, hogy egy kicsit elkalandoztam, mert menthetetlenül szerelmes vagyok... pár mondtad kissé nyálasra sikeredett emiatt. Nagyon hálás vagyok a kedves kommentekért, és a cseréket is ki fogom tenni! Viszont új feliratkozók sajnos nincsenek, aminek nem nagyon örülök...  
 A másik közölni valóm, hogy megnyertem két versenyt + egy best blog award, így a blog 3 díjjal gazdagodott!!!! Dobpergést kérek.......... 1. helyezés!!! Legjobb fanfiction kategóriában és Legeredetibb történet kategóriában. Van még egy díj, 3 helyezés szintén Legjobb fanfiction kategóriában, de szerkesztés alatt áll az oklevél, mivel történt egy kis baki: elírták a nevem. <33 

 

És még egy díj :))

Szabályok:
-nem küldheted tovább senkinek!
-tedd ki a képet, és említsd meg, hogy honnan kaptad!
-válaszolj a kérdésekre!
KÉRDÉSEK:
-hogy tetszik a teljes blog kinézete: Nincs rá panaszom. Nagyon tetszik!
-mi a véleményed róla: Mint mondtam, nagyon tetszik! 

A díjakat nagyon köszönöm: Fanni's Blogdesing (katt)

És akkor érkezzen a rész! Remélem hagytok nyomot magatok után valamilyen formában, és ne tessék spórolni a kommentekkel!!! Puszii <33

***

Jordin Sparks-Battlefield

Napok óta először alszom boldogan végig az éjszakát.
Sötét van még mikor megébredek. Egy felemelő álom, ébren is megmarad bennem. A verandára vezető ajtó zárva áll előttem. Mikor elsétálok a nyitott ablakom előtt, megérzem a kora hajnali hűvös szelet. Hamarosan pirkad.
Túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy sokáig álldogálhassak, így végignyúlok az ágyon. Nagyapám hangos horkolását hallom a mellettem lévő szobából és kedvem lenne a fejem a földbe dugni, mint a struccok, amikor fél. Csak ez éppenséggel idegesítő és egyben vicces is.

Nagyokat ásítva nyitom ki a veranda ajtaját ás kényelmesen elhelyezkedem a hintaágyban, köntösömet pedig magamra terítem. Nem érzem azt a fojtogató emléket, az arcára is alig emlékszem már, csal az a pici töredék maradt, mire ,megesküdtem, hogy soha nem fogom elfelejteni.
Merengek a gondolataimban, mikor egy számomra teljesen ismeretlen hang szólít meg.
-Miss Lola Blackwood?-néz rám egy nálam pár évvel idősebb fiú.
Szemeit, sűrű szőke haja takarja el. Sötét színű pólója nyakánál kikerekítve, fehér tornacipőjére rálóg a fekete farmernadrágja. Megjelenése nagyon laza.
-Igen, én lennék.-ülök fel zavaromban, kényelmes helyemről.
Kezembe ad egy méretes kartondobozt, mire felnéznék, a fiú a fehér fa kerítés ajtón készül távozni.
-Köszönöm.-kiálltok utána, mire felkapja a fejét, rám kacsint, majd mosolygás és egy biccentés között rendezi le ezt a beszélgetést.
A kaput kitárva, felpattan a biciklijére, végül már ott sincs a ház előtt.
Érdeklődően kezdem vizsgálni a dobozt. Vajon mi lehet benne? Óvatosan nyitom fel.
Tartalmán, magam is alaposan meglepődök. Szemeim elkerekednek: egy szál vörös rózsa, mellé tűzve egy apró papírfecni. Egyik kezembe a rózsát veszem, másikba pedig a papírt. E szavakat olvasom:

"Élj a mának!

Élj a pillanatnak!

Boldog Születésnapot! 

                                                           Egy barát"

-Zayn.-suttogom halkan a nevet, hogy senki meg ne hallja, meg ne lopja a titkomat. 

Egy ártatlan könnycsepp, melyet egy egyáltalán nem tartok veszteségnek, legurul az arcomon. 

-Vajon gondol még rám? Hisz abban sem vagyok, hogy tőle van ez a virág. 

Tudja, hogy szeretem? Nem volt rá lehetőségem elmondani neki azon az estén, megijedtem. Most, hogy idősebb lettem, tudom, hogy mit akarok: szerelmet egy egész életen át. Vele.

Felidézem magamban nagyapám szavait: "Ha igazán szeret, vissza fog jönni. Csak várnod kell és egyszer majd betoppan azon az ajtón."

Nem lett igazad papa.

Úgy érzem már elvesztettem Zayn-t, míg egyre jobban saját magamra ismerek. El akarom engedni, eltaszítani, majd újra és újra magamhoz láncolni.
A pillanat öröme, az amit most magaménak tudhatok.
Némaság honol még sokáig az egész házban és a városban. Ez a csend lassan kezd ijesztővé válni, majd felemészteni. Olyan érzés, mintha az egész világ elfordulna tőlem, mert elkövettem egy apró hibát: neki adtam magam és nem csak lelkileg. Viszont azzal a ténnyel nem számoltam, hogy elmegy és isten tudja, hogy látom e még valaha az életben.

Reménytelennek tűnik minden, tenni akarok valamit, hogy megváltozzon ez a helyzet. Nem hinni akarok, hanem tudni. Tudni, hogy szeretem. Sajnos ehhez 3 év kellett, hogy magamtól rájöjjek. 18 éves fejjel tudom végre eldönteni, hogy mit is akarok igazán az élettől.

***

Hagyom, hogy gyorsan teljenek körülöttem a napok, majd a hetek, a hónapok és végül az évek. 3 év, ami hosszú, mégis, mintha csak pár óra telt volna el.
Talán nem volt elég, hogy elfelejtsem.
Talán nem volt elég, hogy elfelejtsem mosolyát, s puha ajkát.
Talán nem volt elég, hogy elfelejtsem azt az éjszakát. 
Jó lenne félre dobni mindent és a nagyvilágba sikítanám magam.
A múlt képe feszíti szét szívemet, amiből régi emlékeim sokasága zúdul rám, a még le nem lakatolt időkből. Azt akarom, hogy fájdalom nélküli elmúlás legyen. A szívem mégsem az iránta érzett haragomtól lángol, hanem a szerelem fűtötte vágytól, ajka pajkos játékától, szeme csillogásától. Az idő szélsebesen röpül el körülöttem és a világ körül. Minden nappal egyre idősebb lesz a Föld, vele együtt én is.
December elején jár az idő.

A lépcsőről, a tornácon ücsörgő nagyapámra nézek. Nem tudnám neki elégszer megköszönni, ami értem tett az alatt a 3 év lefolyása alatt.
Pipázgatva nézi a mai újságot, közben bele-bele kortyolgat sörrel töltött poharába. A nap lemenőben van, de még így is forrón perzseli bőrömet.
Megragadva az alkalmat, felállok és megindulok a hátsó kert felé. Az öreg diófa egyik ágán még mindig ott lóg a hintám. Elmosolyodok, mikor eszembe jut: 5 évesen minden percemet ebben a hintában töltöttem, még szakadó esőben is. 
Akkor még a kert végében nyiladoztak a virágok, mostanra elszáradt gallyak hevernek a helyén.
A hintába ülve, minél magasabbra próbálom magamat lökni, hogy elérjem a kéklő eget. Felkiáltanék örömömben, hisz ebben a pillanatban csak a boldogság létezik és remélem még sokáig megmarad ez az érzés.

Magamba szívom a nap fényét, mégis borúsan látom a világot. A gyenge szél meglengeti a diófa és pár levél a földre hull bánatában. Eddig tartott végtelen boldogságom. Fejem a hinta köteléhez döntöm. Eltűrök egy kósza tincset a fülem mögé.
Döntenem kell, hogy mit teszek. Magába kerítenek a rossz érzések. Az eget sötétlő felhők tördelik darabokra, mintha kirakós lenne. Úgy tűnik soha nem érzem majd az igazi boldogság ízét.
Nagyapám aggódó kiáltására figyelek fel. A szobám ablakából néz rám féltően.
Gondjaim mégsem tudom elpanaszolni neki. Hiába veszek hosszá bátorságot, valami nem enged.

Megjátszani, hogy boldog vagyok, erre sincs erőm.
Megtenném, ha tehetném. Akárcsak egy fogadalom, mely, mintha örökké tartana.
Nem bírok itt ülni tétlenül, ez a ház lassan a börtönömmé válik és elnyomja a megmaradt erőmet.
Vár! Tudom, hogy vár. London vár! Zayn vár!