Sikerekben és Ihletben Gazdag Új Évet Kívánok Minden Kedves Bloggernak/Bloggerinának!!!

<333

Millió puszii és ölelés: Patrícia

XXV. rész

Sziasztok egyetlen, drága olvasóim!
Bármennyire is fáj közölnöm veletek, de ez az utolsó rész ezen a blogon és már csak egy epilógus maradt hátra a részen kívül. 
Arra kérnélek titeket, hogy ehhez az utolsó részhez, kommenteljetek nagyon sokat, hogy boldogan zárjam be a blogot.  
Komolyan egyik szemem sír, hogy befejeződik ez a blog, a másik pedig nevet, mert ilyen aranyos és kedves olvasókat kaptam, mint Ti. Imádlak titeket. Véleményem szerint minden blogba kell egy fő gonosz, én Perrie Edwardsot választottam. 
És akkor íme az utolsó rész. Kellemes olvasást!!! 
Ui.: köszönöm Heni barátnőm, lelkes segítségét, a rész végének való elkészítését, vázlatban. Nélküle nem tudtam volna megírni!!!
Millió puszii és ölelés <33

***

Count on you

Eltűnnek a fényes nappalok, a sötét, rémisztő éjszaka uralkodik ezentúl. Csak egy fekete folt marad a szemem előtt. Ajkam szétnyílik és sikítva ébredek fel az álomból.
Teljesen ismeretlen először, aztán mégis beugrik, hogy hol is vagyok. Londontól pár kilométerre az erdő mélyében egy lepukkant házban, amit 3 éve az otthonomnak neveztem. Elmúlt, de valahogy nem érdekel milyen állapotban néz ki, örülök, hogy újra itt vagyok.
Azt veszem észre, hogy a hátam borzasztóan sajog és megvan rá az oka: a fehér lepellel leterített kanapén aludtam el tegnap éjjel. 
Szemeimet megdörzsölöm, s felülök, de a hirtelen mozdulattól úgy megszédülök, hogy elsötétedik előttem minden és a fejem lüktetni kezd.
A hajnallal egy újabb nap lát világot. Az ablakon megcsillannak a jégvirágok. Hirtelen a hasam korgása zavar meg. Ideje volt már, hogy jelezzen, hisz jó pár napja egy falatot sem ettem. Elszököm több ezer mérföldre, de enni nem hozok magammal. Béna egy terv. Számos lehetőségem lenne kaját keresni, de véleményem szerint, mind kudarcba fulladna, ahogy magamat ismerem.
Végig görgetem magamban az összeset, végül a reggelizést elfelejtve úgy döntök, hogy Zayn megtalálása most sokkal fontosabb.
Az ajtót kitárva megcsap a reggel első napsugara, majd a dermesztő hideg.
Ahogy átfagyott lila kezeimet vizsgálom, elképzelem magam. Szörnyen festhetek. Idő kell, hogy összeszedjem gondolataimat, végül az összes, kérdésekbe fullad: Innentől merre tovább? Hova menjek? Hol találom meg? 
London hatalmas város, több millió ember otthona.

Csak egy zsákutca amibe belebotlanék, mint minden tettem, akaratom és vágyam is, Kattog az agyam folyamatosan. Nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Jobb lenne megbújni valahol, távol, elrejtőzni a nagyvilág gondjaitól. Egy helyen ahol nincs szomorúság, csak boldogság. Megadatik ez nekem valaha is?
Talpam alatt ropog a frissen hullott hó, beteríti az egész völgyet s a fák ágait is.
Lábaim közel állnak ahhoz, hogy megfagyjanak.
Szótlanul szelem át az erdőt magányosan. Kezeimet a zsebembe mélyesztem.
A madarak nem csicseregnek, az állatok a fagy elől, bokrokban húzzák meg magukat. Halkan sóhajtok fel. Furcsa felidézni, hogy mennyi minden történt ebben az erőben: Számtalanszor mentette meg az életemet a halál markából. Amikor bizonyossá vált, hogy nem ember, s menthetetlenül szerelmes lettem, csak magamnak sem akartam bevallani a teljes igazságot.

Gyermekek hangos nevetése szakít félbe, akik tőlem nem messze, kisebb dombokról, szánkókon csúszkálnak bele nagy hókupacokba. Mosolyt csal az arcomra.
Észrevétlenül osonok el mellettük, hogy ne zavarjam meg a játékukat.
Rá kell ébrednem, hogy minden kérdésem válasza egyedül hozzá... csak hozzá vezet. Ahhoz a Zaynhez, akitől még most is félek, mégis őt keresem, mert szeretem. Tudom nem lenne szabad, ilyet mondanom, mert az ő érzelmei sokat változhattak, bármi történhetett 3 év alatt, amiről én nem sejtek semmit.

Szeretném érzeni, mézédes csókjait, hideg ujjainak perzselő érintését.
Hasam folyamatosan jelez, hogy már ennem kéne valamit. Térdre rogyok, erőm alig van már a továbbmenéshez.
A fejem oldalra fordítom. A szél meglengeti a fák kopasz ágait, majd a gallyakon megmaradt utolsó levelek is lehullanak a hóba, s szétfújja a sírok között. Egy temető mellett vagyok. Bizonyára ott, ahova anyut és aput temették el.
Négykézláb indulok el a feketére festett vaskapuhoz. Lenyomom a kilincset, de az ki sem nyílik. Erősebben lököm meg, sajnos most is ugyanaz történik. Kerülgetem a kerítést, hátha valahol be tudok menni.
Nincs más választásom, mászásra kényszerülök. Körbe tekintek, nehogy valaki azt higgye, hogy rongálni akarok.
Lábam beakasztom a rácsok közé, s felcsimpaszkodok. A farmerem beleakad egy kiálló rozsdás drótba és nem elég, hogy a nadrágom combig felszakajtja, a lábam is felsérti.
-Francba.-sziszegem fogaim közt dühösen.
Tisztán látom, ez nem az én napom.
Végül sikerül átjutnom a kapun, s a szüleim sírjának a keresésére indulok.

Végigjárom a sorokat az elejétől a végéig, az utolsó előttiben lelek örök nyughelyükre. Ezer gondolat mellett egyetlen hang sem jön ki a torkomon, csak sírni akarok míg álomba nem merülök végleg. Megszűnnének a gondjaim.
-Nagyon szeretlek titeket.-borulok keservesen zokogva a sírjukra.
Vajon most mit gondolhatnak rólam?
Próbálok kicsit magamhoz térni. Egy zsebkendőt előhalászok a farmeremből és a felszakadt, véres lábam kezdem törölgetni.
Felszisszenek a fájdalomtól, mikor újra és újra végighúzom a seben.
Megrezzennek a mellett álldogáló fa ágai, pedig a szél sem fúj. Pár másodpercre csendben, hegyezem a fülem, még levegőt is elfelejtek venni a nagy izgalomban. Folyton jobbra-balra tekintgetek, olyan érzésem van, mintha valaki figyelne, de nem látok magam körül senkit.
Rossz érzések kerítenek a hatalmukba.

Alig jutok el arra a szintre, hogy megnyugtassam magam, a templom harangjai megcsendülnek. Jelzik, hogy dél van, s egy női alakot fedezek fel a kapunál. Gond nélkül átugorja.
Levegővételem a százszorosára gyorsul, a szívem már nem a mellkasomban dobog, hanem a torkomban. Hatalmasakat nyelek.
Félelem járja át a testem, véremben érzem a fenyegetést ízét, s egy hang megszólal a fejemben: tűnj el!
Megfogadom a tanácsot és eltervezem, hogy lelépek innen.
Csuklyámat lazán dobom a fejemre, s mintha semmi gond nem lenne, megyek a magam útjára.
Annyi eszem viszont lehetne, hogy észrevesz és utánam indul. Hátra tekintgetek folyamatosan.
Lábaim felgyorsulnak és futásnak eredek. Az illető sem adja fel ilyen könnyen. Szőke hajába bele-bele kap egy gyenge fuvallat. Szemeim villámokat szórnak, ajka ravasz mosolyra húzódik.

Mikor ismét hátra nézek, nem látom. Elkönyvelem magamban, hogy feladta a hajszát és én nyertem. Fejem visszafordítom a menekülés irányába.
Amit látok, mosolyt idéz az arcomra. Zayn az. Többször is megdörzsölöm a szemem, hogy valós e amit látni vélek. A látszat egyáltalán nem csal. Kétségtelen, hogy ne ő legyen az.
Örömtől ugrándozva sietek felé. Minél hamarabb át akarom ölelni és megcsókolni amilyen hosszan csak lehet.

Haja most is tökéletesen be van állítva, kabátjának a cipzárja nincs teljesen felhúzva, így lehet látni kikerekített nyakú fehér pólóját. Fekete, koptatott farmerja kiemeli hosszú lábait.
Arcán felszalad a szemöldök, amikor odakiáltok neki. Arckifejezése enyhül és mintha mosolyogna is, aztán dühösen mered el mögöttem a távolba.

Mogorva arca teljesen lehangol. Alig, hogy bátorságot veszek és lassú léptekkel elindulok felé, pillanatok alatt száguld el mellettem az a szőke hajú lány, aki elől menekültem, majd megáll Zayn és köztem.
Önként megy oda a lányhoz és egy pár másodpercig időzik velem szembe.
-Nyugodj meg, menj haza és vigyázz magadra. Ígérem este találkozunk.könnyektől nedves arcomra csókot ad és megszorítja fagyott ujjaimat.
Bódító illata arra késztet, hogy ne engedjem el, de mire észhez térek, már nincs mellettem. Ismét elment. Megfordulni nem merek csak összeesek, s a latyakos útra ülök le bánatomban. Minden gondolatom egyedül Zayn körül forog, megannyi rossz érzés szorítja a szívem.

Kétségbeesetten indulok a belvárosba, nem törődöm senkivel és semmivel, ami az utamba áll, ellököm előlem, mindezt felém, káromkodással díjazzák.
Elhatalmasodik felettem a harag és a düh.
-Lola?-ismerős hang csapja meg a fülem.-Neked nem San Marinóban kéne lenned? Mit keresel itt?
Tekintetem a fiúra kapom, nem hiába ismerős rekedtes hangja. Ő Zayn egyik barátja. Göndör fürtjei, a baseball sapka alól kikandikálnak.
-Harry! Segítened kell.-hadarom el a szavakat.-Zayn...
Mintha értené, hogy mit akarok ezzel kinyögni neki, meg sem várva engem elrohan mellettem, én pedig szememet megtörölve indulok utána.

Egész nap Zayn nyomában vagyunk Harryvel, de sehol nem találjuk. Kezdem feladni a reményt. A nap lemenőben, ráadásul még hidegebb van.
Bánatom nem szűnik meg, sőt egyre jobban úgy érzem, hogy szétfeszíti a szívem ez az aggódás. Ujjaimat tördelgetem, míg Harry magához ölel.
-Megtaláljuk.-simít végig az arcomon, s ismét útnak indulunk.
Csendben meredek magam elé és úgy sétálok. Figyelem, ahogy lábaim nyoma benn marad a latyakos, piszkos hóban és még mocskosabbra festi.
Jó ideje menetelünk, mígnem újra visszatalálunk a temető utcájában ahonnan elindulta egyedül. Félelmet keltő a csend, s a kihalt városrész.
Harry arcára nézek és aggódást látok rajta, de sokkal inkább dühöt.
-Mond, az a lány, akivel Zayn volt... van valami közöd hozzá?-mélyen nézek a szemébe, de ő nem válaszol, csak vállat vonva akar tovább indulni, ha nem nyúlnék a karja után.
Ajka szétnyílik, mielőtt megszólalna, a csendet sikítás veri fel.

Gondolkodás nélkül rohanunk végig az utcán a hang irányába.
Zayn a földön feküdve kapkod a levegőért úgy, mint a pár méterrel arrébb heverő szőke lány.
Harry egy pillanatra magához ránt, de erőszakosan lefejtem kezeit magamról. Zayn mellé kuporodok, mint egy baba az édesanyjához, védelmet keresve karjai közt. Ismét megmentette az életemet, s most miattam haldoklik.
Szemem sarkából látom, ahogy Harry arca elkomorodik és ráordít a harcképtelen lányra, aki szemét összeszorítva könyörög, hogy ne bántsa. Azonban a fiú mit sem törődve a kéréssel, a hóban talált vasrúddal hatalmasat  hasít a lányra, ő utoljára felsikít.
Végül Harry kezéből kiesik a rúd, s a fának dőlve siratja el.
Fájdalmasan nézek Zaynre, patakként folyó könnyeim ruháját nedvesítik. Halkan szuszog.
A sok küzdelem után miért így kell lennie? Valószínűleg az éjben ragyogó csillagok mást ígérnek nekem.
Egyet tudok: Szeretem!

XXIV. rész

Sziasztok, kedves, drága olvasóim. Rettenetesen hálás vagyok a kommentekért:) köszönöm!
Íme itt a legújabb rész. Aki kíváncsi a 2. évad fejlécére, csatlakozzon a facebook-os csoportba. <33 Nem nagyon húznám tovább az időt csak pár szó erejéig. 
Nagyon Boldog Karácsonyt és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok Minden Kedves Bloggernak/Blogerinának és azoknak is, akik éppen ezen a blogon járnak. 
Aranyozza be a mindennapotokat a boldogság és a szeretet. 
Ezzel kívánok még egyszer nektek kellemes ünnepeket és jó időtöltést a szünetre, hogy majd januárban újult erővel kezdjünk neki az iskolának!
Jó olvasást. :)) Sok sok puszii!!! <33 
Ui.: Ismét első helyezést értem el, Fanni blogján: http://fanni-design.blogspot.hu/
" A Legjobb misztikus történet" kategóriában :))

Köszönöm köszönöm köszönöm <3

***

Demi Lovato-Heart By Heart

Türelmetlenkedve várom, hogy a nap eltűnjön a horizontról és meghalljam, nagyapám legelső horkantásait.
Végre elérkezik az én időm.
Kapkodva szórom az irataimat a táskámba, de egy pillanatra megállok a nagy pakolásban: Tényleg ezt akarom?
Itt hagyni mindent, a jó életet? Félelem nélkül élni?
A válasz pofon egyszerű: Igen!
Feladom a jó életet, pusztán egy múlatlan szerelem miatt, mely éjjelente gyötör.
Milyen hülye vagyok! Magamról nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok mindjárt megtenni: megszökni!
A szekrényemből egy pulcsit tudok nagy sietségemben kihalászni. Ha lépteim nem is hallatszódnak, a szívem egy dübörgő ütemet diktál folyamatosan, szerencsére a hangos horkolás azt is elnyomja.
A konyhapolcról leveszem a sütis dobozt, amiben az összegyűjtött pénzem várja, hogy valami fontosra költsem el. Mondjuk egy buszjegyre, Londonba.
Zsebre vágom és nagyapám szobája felé lépkedek. Keze teste mellett nyúlik el, nyakáig felhúzva a takaró, éjjeli szekrényén nagymamám képe, s a Hold fénye festi ezüstös színre.

Homlokához hajolok és egy apró csókot lehelek rá.
-Sajnálom, de mennem kell. Köszönöm mindent. Szia papa.-suttogok.
Szememet fátyol borítja, a könny fátyla, ujjaimmal törlöm le az arcomról. Fején végigsimítok és szívszakadva hagyom itt e kedves, reményekkel tele házat, amely befogadott, vigyázott rám és óvott a bajtól. Amely a családom és barátom volt, 3 éven át. A bejárati ajtóból még egyszer, utoljára visszanézek a sötét előszobába. Szemem átsuhan az egész házon, de többször már nem. Egy halvány boldogságos és mégis borús, fájdalommal teli mosolyt elengedek, majd bezárom magam után az ajtót. Az éj leple alatt szelem az utcákat apró lábaimmal. Csak pár kilométer és a buszpályaudvaron vagyok. Ki kell bírnom. Ha most megállok, minden tervem odavész és elhullva darabokra törik.
Lassan, de biztosan járok. Az utcai lámpák fénye világítja meg a járdát. Néha elhalad mellettem egy-egy autó. A kocsma előtt cigizők és ittas emberek támasztják a düledező fehér falat, de leginkább az ittasok. Egyre gyorsabban, szinte már futva megyek, mikor a templom előtt elhaladva, a tornyon elhelyezkedő óra, éjfélt üt. Nekem pedig fél 1-kor a pályaudvaron kellene lennem.

***

Szívem még gyorsabban ver, ahogy meglátom a buszpályaudvart. Az órámra nézve, kikerekedik a szemem, mikor a percmutató, már majdnem a hatosra ér. Nem késhetem le. Időben oda kell érnem. Eluralkodik felettem az akarat vágya. Levegőt kapkodva vizsgálódok a buszok között elhaladva, hogy indul Londonba. Kérdezgetem a sofőröket, akik vagy hederítenek rám, vagy pedig kedvesen megpróbálnak segíteni nekem. Reménykedve kérdezek meg egy másik embert. A válasza megkönnyebbülést ad számomra, s felsétálok a lépcsőn, majd megveszem a jegyem és leülök hátul egy nekem tetsző helyen. Nagy sietségem azonban teljesen hasztalan volt, mivel az emberek többsége most szállingózik fel a buszra, ülőhelyet keresgélve maguknak.
Végül a busz lassan gurul ki az pályaudvarról, s így intek búcsút San Marinónak végleg: Köszönöm, hogy befogadtál. Köszönöm, hogy szertettél. Köszönöm, hogy gondoztál. Remélem vársz majd vissza. 
A villanyok lekapcsolódnak, s teljes sötétség borul a járműre. A városból kiérve elfogynak a lámpák. Csak a motor zaját lehet hallani és a mögöttem ülő férfi fülhallgatójából áramló rock zenét. Ahogy egyre jobban távolodunk, eltűnnek a város szikrázó fényei. Jövök Zayn!
Hátradőlök az ülésen és jobban összehúzom magamon a kardigánom és fejem a hideg üveghez döntöm. Mintha esne az eső, de csak a könnyem folyik megállás nélkül.
Tudom, nem születtem harcosnak. Nem vagyok erős és a tetteimben sem vagyok túl biztos. Arra sem vagyok képes, hogy higgyek valamiben, valakiben, de legfőképpen magamban.
Kezeim remegnek, lábam folyamatosan jár, a szívem pedig zakatol.
Tartok valamerre. Egyetlen úton. Egy ember felé.
Szemeim lefelé csukódnak. Lassan kizárom a külvilágot, s egy fekete folt amit már látok. Olyan csendes, megnyugtató. Béke!

***

A lemenő nap fénye vörösre festi a felhőket. Néha-néha előbújik a "c" alakot megformázó hold, miközben a busz ide-oda zötyög. Az emberek készülődnek a leszállásra.
Hamarosan megpillantom ismét a már kivilágított Londont, s a kezemben lévő oldaltáskát szorongatom.
Mi van ha látni sem akar?
Mi van ha...
Ezer és ezer gondolat száguld végig az elmémben, mikor ráeszmélek, hogy már lassan a belvárosban vagyunk és a buszpályaudvar fele tartunk.
De mégis... mégis hiszek egy új napban, egy új esélyben!

A feledhetetlen emlékek újra és újra rám törnek, nem hagy nyugtot a szívemnek, legszívesebben kitépném a helyéről, hogy ne sajogjon úgy a múlt után. Azt suttogja: Gyere haza! Várunk!
Ezen merengek, mikor egy középkorú, kopaszodó férfi állít mellém.
-Jegyet vagy bérletet.-szól unott,mély hangon, majd rám néz.
A rágógumijával egy buborékot fúj, szinte az arcomban.
Erre csak motyogok valamit és a táskám legelső zsebében kezdek kutakodni a kis papírfecni után. Keresem, de sehol nem lelem.
-N...nem találom.-suttogok megijedve.
Az ellenőr megnyomja a leszállás jelzőt. El áll előlem, hogy ki tudjak szállni az ülésről. Morogva követ engem az ajtóig.
-Kérem ne. Van jegyem.-könyörgök neki, de látszólag nem hatja meg.
Kezemet megragadva, letessékel a buszról. Egy kisfiú az ablakból nyelvét kiöltve, rám mosolyog önelégülten, mire én vágok grimaszt. Kezemet ökölbe szorítom a felgyülemlő dühtől, s a porba rúgok idegesen. A hajamba túrok és elindulok a város felé.

Tanácstalanul tekintgetek jobbra-balra, de valamerre mennem kell, mert nem maradhatok idekint, megfagynék. Hiába nézegetem a csodálatos kirakatokat, az nem ad meleget. Viszont London nem változott semmit. Gyönyörű, mint 3 évvel ezelőtt.
Fehér kötött kardigánom jobban összehúzom magamon. Zayn csakis egy helyen lehet.
Az emberek nem törődve nekem jönnek, meglöknek és rám kiabálnak, hogy ne álljak az utukba.
Sírni tudnék. Kegyetlenek és bunkók.

Az eget borongós kedvű felhők lepik el, s ez az én hangulatomra is kihat. Szinte teljesen besötétedik. Kopott, szakadt farmerem zsebében csak pár "cent" csörög, sajnos nem elég taxira, így kénytelen vagyok gyalog eljutni az erdei házig.
Reménykedve, hogy talán ő ott lesz. Mert vagyok olyan hülye, hogy azt hiszem, vár rám. Vár, hogy átöleljen.Vár, hogy megcsókoljon. Vagy csak túlságosan optimista vagyok. Eddig nem lett volna merszem ilyet tenni. Visszajönni Londonba egy fiúért, aki tudja isten, hogy most hol van, merre van. Egy szó nélkül ott hagyni az idős nagyapámat, akinek hálás lehetek, hogy befogadott tiniként, pénz nélkül, összetörve, mindent feladva. Érte!
Ez lenne a mostani Lola Blackwood?

Csalódottan és szégyenkezve veszem utam a régi ház felé. A lámpák kigyúlnak és azok vezetnek, míg ki nem érek a városból, végül magamra maradok a végtelennek tűnő sötétségben. A fák ágai megrezzennek, a szívverésem mintha egy pillanatra megállna, különös zajok verik fel a csendet. Félek és ez meglátszik rajtam. Baglyok hangos huhogása, állatok mocorgása a bozótban, varjak károgása.
Ködbe burkolózik az egész völgy, majd egyik hópihe kezd hullani a másik után. Lábam alatt zörög az avar és néha egy-egy gally ketté törik.
A szél eget rengetően süvít, mintha háborút vívna. Így hordva havat mindenfelé, de leginkább a szemembe. Átfúj a kötött kardigánomon.
A süvítő orkán erejű szél énekelve mesél féltve őrzött titkaimról, s az erdő titkairól. Átfagyott kezemet, a zsebem mélyébe süllyesztem, majd összeszorított fogakkal lépkedek, a talpam alatt ropogó friss hóban.

Szeretném azt hinni, hogy minden rendben van, de ez lehetetlen. Zayn sehol. Nincs világítás, se víz, se meleg. Hűvösebb van bent, mint odakint. Az élet talán egy játékot játszik velem és azt várja, hogy mikor adom fel. Lehet, hogy ezt kéne tennem, de azzal nem tennék jót magamnak, sőt másnak sem.A sötétben megteremtem alakját. Kezemet nyújtanám felé és ő átsegítene a bajokon. Megkérném, hogy soha többé ne hagyjon el. 

A bútorokat fehér lepedők lepik el, amik leérnek a padlóig. A repedezett falakon pókok kötöttek hálókat. Mintha egy kísértet mesébe csöppentem volna bele. Szám lefelé konyul. Az asztalán tartott képe a barátiról, mostanra a földön hever összetörve. A régi szobámban a lepedő darabokra szaggatva. 

Minden romokban, akárcsak én, s minden amihez hozzáérek.  

Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezünk az ár ellen és sodródunk napról napra a tegnap felé.

/A nagy Gatsby c. film/

XXIII. rész és Díjak

Sziasztok egyetlen gyémánt szemeim. A címből láthatjátok, hogy ismét egy résszel közelebb kerültünk a történet végéhez. De még mindig kitartok a 2. évad mellett. Készül a fejléc is. A részről annyit, hogy egy kicsit elkalandoztam, mert menthetetlenül szerelmes vagyok... pár mondtad kissé nyálasra sikeredett emiatt. Nagyon hálás vagyok a kedves kommentekért, és a cseréket is ki fogom tenni! Viszont új feliratkozók sajnos nincsenek, aminek nem nagyon örülök...  
 A másik közölni valóm, hogy megnyertem két versenyt + egy best blog award, így a blog 3 díjjal gazdagodott!!!! Dobpergést kérek.......... 1. helyezés!!! Legjobb fanfiction kategóriában és Legeredetibb történet kategóriában. Van még egy díj, 3 helyezés szintén Legjobb fanfiction kategóriában, de szerkesztés alatt áll az oklevél, mivel történt egy kis baki: elírták a nevem. <33 

 

És még egy díj :))

Szabályok:
-nem küldheted tovább senkinek!
-tedd ki a képet, és említsd meg, hogy honnan kaptad!
-válaszolj a kérdésekre!
KÉRDÉSEK:
-hogy tetszik a teljes blog kinézete: Nincs rá panaszom. Nagyon tetszik!
-mi a véleményed róla: Mint mondtam, nagyon tetszik! 

A díjakat nagyon köszönöm: Fanni's Blogdesing (katt)

És akkor érkezzen a rész! Remélem hagytok nyomot magatok után valamilyen formában, és ne tessék spórolni a kommentekkel!!! Puszii <33

***

Jordin Sparks-Battlefield

Napok óta először alszom boldogan végig az éjszakát.
Sötét van még mikor megébredek. Egy felemelő álom, ébren is megmarad bennem. A verandára vezető ajtó zárva áll előttem. Mikor elsétálok a nyitott ablakom előtt, megérzem a kora hajnali hűvös szelet. Hamarosan pirkad.
Túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy sokáig álldogálhassak, így végignyúlok az ágyon. Nagyapám hangos horkolását hallom a mellettem lévő szobából és kedvem lenne a fejem a földbe dugni, mint a struccok, amikor fél. Csak ez éppenséggel idegesítő és egyben vicces is.

Nagyokat ásítva nyitom ki a veranda ajtaját ás kényelmesen elhelyezkedem a hintaágyban, köntösömet pedig magamra terítem. Nem érzem azt a fojtogató emléket, az arcára is alig emlékszem már, csal az a pici töredék maradt, mire ,megesküdtem, hogy soha nem fogom elfelejteni.
Merengek a gondolataimban, mikor egy számomra teljesen ismeretlen hang szólít meg.
-Miss Lola Blackwood?-néz rám egy nálam pár évvel idősebb fiú.
Szemeit, sűrű szőke haja takarja el. Sötét színű pólója nyakánál kikerekítve, fehér tornacipőjére rálóg a fekete farmernadrágja. Megjelenése nagyon laza.
-Igen, én lennék.-ülök fel zavaromban, kényelmes helyemről.
Kezembe ad egy méretes kartondobozt, mire felnéznék, a fiú a fehér fa kerítés ajtón készül távozni.
-Köszönöm.-kiálltok utána, mire felkapja a fejét, rám kacsint, majd mosolygás és egy biccentés között rendezi le ezt a beszélgetést.
A kaput kitárva, felpattan a biciklijére, végül már ott sincs a ház előtt.
Érdeklődően kezdem vizsgálni a dobozt. Vajon mi lehet benne? Óvatosan nyitom fel.
Tartalmán, magam is alaposan meglepődök. Szemeim elkerekednek: egy szál vörös rózsa, mellé tűzve egy apró papírfecni. Egyik kezembe a rózsát veszem, másikba pedig a papírt. E szavakat olvasom:

"Élj a mának!

Élj a pillanatnak!

Boldog Születésnapot! 

                                                           Egy barát"

-Zayn.-suttogom halkan a nevet, hogy senki meg ne hallja, meg ne lopja a titkomat. 

Egy ártatlan könnycsepp, melyet egy egyáltalán nem tartok veszteségnek, legurul az arcomon. 

-Vajon gondol még rám? Hisz abban sem vagyok, hogy tőle van ez a virág. 

Tudja, hogy szeretem? Nem volt rá lehetőségem elmondani neki azon az estén, megijedtem. Most, hogy idősebb lettem, tudom, hogy mit akarok: szerelmet egy egész életen át. Vele.

Felidézem magamban nagyapám szavait: "Ha igazán szeret, vissza fog jönni. Csak várnod kell és egyszer majd betoppan azon az ajtón."

Nem lett igazad papa.

Úgy érzem már elvesztettem Zayn-t, míg egyre jobban saját magamra ismerek. El akarom engedni, eltaszítani, majd újra és újra magamhoz láncolni.
A pillanat öröme, az amit most magaménak tudhatok.
Némaság honol még sokáig az egész házban és a városban. Ez a csend lassan kezd ijesztővé válni, majd felemészteni. Olyan érzés, mintha az egész világ elfordulna tőlem, mert elkövettem egy apró hibát: neki adtam magam és nem csak lelkileg. Viszont azzal a ténnyel nem számoltam, hogy elmegy és isten tudja, hogy látom e még valaha az életben.

Reménytelennek tűnik minden, tenni akarok valamit, hogy megváltozzon ez a helyzet. Nem hinni akarok, hanem tudni. Tudni, hogy szeretem. Sajnos ehhez 3 év kellett, hogy magamtól rájöjjek. 18 éves fejjel tudom végre eldönteni, hogy mit is akarok igazán az élettől.

***

Hagyom, hogy gyorsan teljenek körülöttem a napok, majd a hetek, a hónapok és végül az évek. 3 év, ami hosszú, mégis, mintha csak pár óra telt volna el.
Talán nem volt elég, hogy elfelejtsem.
Talán nem volt elég, hogy elfelejtsem mosolyát, s puha ajkát.
Talán nem volt elég, hogy elfelejtsem azt az éjszakát. 
Jó lenne félre dobni mindent és a nagyvilágba sikítanám magam.
A múlt képe feszíti szét szívemet, amiből régi emlékeim sokasága zúdul rám, a még le nem lakatolt időkből. Azt akarom, hogy fájdalom nélküli elmúlás legyen. A szívem mégsem az iránta érzett haragomtól lángol, hanem a szerelem fűtötte vágytól, ajka pajkos játékától, szeme csillogásától. Az idő szélsebesen röpül el körülöttem és a világ körül. Minden nappal egyre idősebb lesz a Föld, vele együtt én is.
December elején jár az idő.

A lépcsőről, a tornácon ücsörgő nagyapámra nézek. Nem tudnám neki elégszer megköszönni, ami értem tett az alatt a 3 év lefolyása alatt.
Pipázgatva nézi a mai újságot, közben bele-bele kortyolgat sörrel töltött poharába. A nap lemenőben van, de még így is forrón perzseli bőrömet.
Megragadva az alkalmat, felállok és megindulok a hátsó kert felé. Az öreg diófa egyik ágán még mindig ott lóg a hintám. Elmosolyodok, mikor eszembe jut: 5 évesen minden percemet ebben a hintában töltöttem, még szakadó esőben is. 
Akkor még a kert végében nyiladoztak a virágok, mostanra elszáradt gallyak hevernek a helyén.
A hintába ülve, minél magasabbra próbálom magamat lökni, hogy elérjem a kéklő eget. Felkiáltanék örömömben, hisz ebben a pillanatban csak a boldogság létezik és remélem még sokáig megmarad ez az érzés.

Magamba szívom a nap fényét, mégis borúsan látom a világot. A gyenge szél meglengeti a diófa és pár levél a földre hull bánatában. Eddig tartott végtelen boldogságom. Fejem a hinta köteléhez döntöm. Eltűrök egy kósza tincset a fülem mögé.
Döntenem kell, hogy mit teszek. Magába kerítenek a rossz érzések. Az eget sötétlő felhők tördelik darabokra, mintha kirakós lenne. Úgy tűnik soha nem érzem majd az igazi boldogság ízét.
Nagyapám aggódó kiáltására figyelek fel. A szobám ablakából néz rám féltően.
Gondjaim mégsem tudom elpanaszolni neki. Hiába veszek hosszá bátorságot, valami nem enged.

Megjátszani, hogy boldog vagyok, erre sincs erőm.
Megtenném, ha tehetném. Akárcsak egy fogadalom, mely, mintha örökké tartana.
Nem bírok itt ülni tétlenül, ez a ház lassan a börtönömmé válik és elnyomja a megmaradt erőmet.
Vár! Tudom, hogy vár. London vár! Zayn vár! 

Díj :))

Sziasztok! Nem résszel jelentkezem, hanem egy díjjal, amit köszönök: Sarah Moonnak <33
Továbbá köszöntöm az új olvasókat és nagyon hálás vagyok a kommentekért is.
Puszii: Patrícia

Szabály: 

1.Nem küldheted tovább senkinek!

2.Válaszolsz a kérdésekre!

3.Megköszönöd a díjat!

 

Kérdések:

1. Mióta blogolsz? - Számításaim szerint 8 hónapja.
2. Szoktál felnézni a blogunkra? - Rendszeresen!!
3. Szerinted jó a design blogunk? - Személy szerint IMÁDOM!!! <33
4. Miért kezdted a  blogod? - Szerettem volna kipróbálni magam ezen a téren is.

XXII. rész és díj

Sziasztok drága olvasóim! Váratlanul megírtam a teljes részt, így arra gondoltam, hogy fel is teszem, nem várom még egy hetet. Kicsit későn, de Boldog Mikulást mindenkinek! Borzasztóan köszönöm a 79 feliratkozót, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni. A kommenteket is köszönöm. A csoportba kiírtam, hogy valószínűleg lesz 2. évad is, címe pedig Love is so rare. Azért mondom el, mivel már csak pár rész választ el minket a végkifejlettől. De addig már van pár hét... :DD Viszont nagyon örülnék, hogy akik még nincsenek benne a csoportba, azok mindenképpen csatlakozzanak!!!!
Kellemes olvasást és remélem most több komment fog érkezni, mint az előzőhöz! <33
Puszii: Patrícia

Nagyon szeretném megköszönni a díjat: Molly Schmidtnek

Szabályok:

1, Megemlíteni azt, akitől kaptad a díjat!

2, Eldönteni, hogy melyik négy bloggerinának/bloggernek küldöd tovább.

1, (kész)

2, Macy

Gumimaci Kék

Sutton S

Vivian J. Walker és Ever

***


Untitled-Simple Plan

Érezted már azt a pillanatot, amikor a torkodban dobog a szíved, mikor 10 év után találkozol egy rég nem látott családtaggal?
Amikor félsz a viszontlátástól..., hogy ő talán mostanra már nem is emlékszik rád? Hogy hátha visszautasít? Hátha nem szeret majd?
Félelem, mely nélkül már én sem létezem.
Ezer más dolgon jár az agyam, mígnem arra figyelek fel, hogy az autó motorja nem bőg hangosan, csak az esőcseppek koppannak a motorháztetőn.
Nagy levegőt véve nyitom ki a taxi ajtaját, majd kiveszem a bőröndöm a hátsó ülésről.
Aggódva nyúlkálok zsebeimben, hogy kifizessem a sofőrnek az utat, de ő leint a fejével.
-Hagyd csak. Látom, már éppen eléggé megszenvedted a mai napot.-utal vizes ruháimra és csapzott hajamra.
-Köszönöm.-teszem össze a két kezem, majd biccentek.

Vékony, de annál hosszabb ujjait a kormányra szorítja, végül integetve, egy kedves mosoly kíséretében elhajt. Egy 90°-os fordulatot veszek, majd szembe találom magam a egy fehér kerítéssel.
Remegő végtagokkal és apró léptekkel sétálok végig a kövezett járdán, közben az eső szakad.
Bőrig ázva tanakodok az ajtó előtt toporogva, hogy becsengessek e. Végül mégiscsak a csengő mellett döntök.

Az egész életem lepereg előttem, a szívem úgy üti a dübörgő ritmust, hogy beállhatna egy zenekarba. Léptek hangját fedezem fel az ajtó mögül és a zár kattanását hallom, de csak egy pillanatra, aztán egy zöldes-kék szempárral találom szembe magam.
Megrökönyödve állok az idős emberrel farkasszemet nézve.
Talán fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. Érdeklődően és figyelmesen tekint végig rajtam.
-J...Jó napot.-szólalok meg a félelemtől ijedten.
-Kihez van szerencsém?-csillan fel a szeme.
A hangja, az arca, a testtartása. Olyan, mint anyukámé volt. Nagyapára hasonlított. Tőle örökölt mindent. 
Nem tudom, hogy örömömben vagy bánatomban kezdjek el sírni igazán.
-Ismerte Abrianát?-teszek fel neki egy viszonylag könnyű kérdést.
-Ő a lányom volt.-veszi komolyabbra és szeme lángolni kezd a dühtől.-Még nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy te, hogy eszembe juttatod a lányom? Nem akarok emlékezni rá!-szinte már kiabál, de hangját elnyomja az ég dörrenése.
-Abriana és Josh lánya. Lola.-nem hazudok és nem húzom tovább ezt a beszélgetést, kereken megmondom az igazat.
Ajkát lefelé biggyeszti, csalódottság tükröződik az arcáról. A sírástól nem áll olyan messze, de túl közel sem. A kettő között ver sátrat. Megszólalni képtelen, csak imádkozhatok, hogy ne most kapjon szívrohamot. Gyenge ujjai, teste mellett lógnak, akár egy fa ágai. Pont ettől féltem. Nem akar majd befogadni.
Úgy áll velem szembe, mintha egy porcelán baba lenne, pedig közel sem az. Hiányos levegővétele lassan megijeszt. Vajon hisz nekem?
Bárcsak így lenne.
Továbbra sem szólal meg, mintha megnémult volna.
Teljes testével mozdul, mire én egy kicsit meghátrálok. Félre állva megszabadítja az ajtót előttem. Bőröndöm magam után húzva, sétálok az előszobába. Nem emeletes ház, viszont nagyon tágas. A falak barack színűre vannak festve, a szobák közvetlen egymás mellett helyezkednek el.
Régen épült ház lehet.

Fejével a konyha felé biccent. Egy széket kihúzva ráülök. Az ajtó csapódására megugrok egy kicsit.
Kezembe nyom egy kék mintás törülközőt, egyből ázott hajam kezdem szárítgatni.
-Van valami, amit nem mondasz el nekem?-fordítom komolyra a szót.
Tudnom kell, hogy először miért volt velem olyan rideg.
-Tudod, amikor anyukád bejelentette, hogy te úton vagy, megijedtem. Sosem akartam, hogy egy olyan ember legyen az apád, mint Josh Blackwood. És nézd mi lett belőle. Ahelyett, hogy elfogadtam volna, inkább elmenekültem a teljes valóság elől. Számomra megszűnt létezni a lányom, s többé nem volt családom, de mire észbe kaptam volna, te megszülettél. Mikor elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy vissza jöjjek, a nagyanyád, az édesanyád és az apád is meghalt, te pedig sehol. Kerestelek, máig azt hittem, hogy te is elvesztél.-könnycseppek jelennek meg ráncos arcán, majd az enyémen is.
Meghatódottan figyeljük egymást, egyetlen hang sem jön ki a torkomon.
-Nem tudtam, hogy mihez kezdjek a történtek után, így gyász helyett új életet kezdtem. Túl hamar feladtam a harcot.-hihetetlen, hogy ennyi év után kell megtudnom, hogy mi is történt a családommal a múltban.
Csak pár képfoszlány ugrik be ezekből az időkből. Néhány hang, mozdulat, tett.

Akárcsak az évek, úgy múlnak el a percek.
-Maradhatnék, míg be nem töltöm a tizennyolcadik évemet? Nincs hova mennem.-könyörgök nagyapámnak.
Elfogadom, ha másképp dönt, mint ahogy én azt szeretném, mert hirtelen zúdult rá ez az egész.
Mindez nem lenne így, ha Zayn nem dönt úgy, hogy vissza megy Londonba.
Nagyapám keze átnyúl hozzám a kis asztal felett. Megragadja ujjaimat és erősen megszorítja.
-Az unokám vagy. Szeretettel látlak itt.-vigyorog rám, mire az én arcomra is elő tud varázsolni egy mosolyt.

***

Most kell döntenem: elbukok, vagy megyek tovább az utamon, amit kijelölt számomra az élet.
Álmok melyek soha nem érnek véget. Napok, amik távolra nyúlnak, s már-már szinte évekként múlnak el. Lelkem fénye elhalványul, lassan megszűnik létezni. A naptáramban számolgatom az eltelt hónapokat.

Az ablaknál állok és figyelem az utcát. Borongós felhők lepik be az egész eget. A város lámpáinak fénye kigyúl, ami megvilágítja a főutat. Esőcseppek jelennek meg a sötétben feketének látszó aszfalton, majd az ablakon is végig gurulnak, végül elengedek egy könnycseppet és végig folyik az arcomon, míg odakint sír az ég és gyenge szellő fújdogál. A hideg őszi eső békésen esik tovább.
Csak egy emlék marad, egy álom, mintha meg sem történt volna. Álmok szőtte vágyak, remények. Olyan, mintha elvesznék, meghalna a szívem és darabokra hullana, mintha ezer és ezer kés állna belé.
Elveszett valami. Egy érzés, mely nélkül nem vagyok több, csak egy kóborgó lélek, aki nem találja a helyét és önmagát sem. Gondok, melyek sosem akarnak megszűnni. Céljaimat falakkal építem körbe, mígnem valaki le nem rombolja, megsemmisülnek és a szél messzire repíti a porát.
Túlságosan is közel állok az összeomláshoz, de egyvalami tartja bennem az életet ezen a világon. Ő!
A holdhoz fordulok, mint egyetlen megértő társamhoz. Akinek elmondhatom bánatomat, aki meghallgatja imámat és csendben őrzi féltett titkaimat.

Álmatlan éjszakák gyötörnek folyamatosan, gúnyos nevetések születnek meg a fejemben, amik már lassan az őrültbe kergetnek. De feladni túl egyszerű lenne, olyan, mintha nem is küzdenék és elbuknék. Valami sosem változik majd, az érzelmeim.
Nagyapám hűvös, ráncos keze állapodik meg a vállamon. Biztatóan mosolyog rám.
-Ha igazán szeret, vissza fog jönni. Csak várnod kell és egyszer majd betoppan azon az ajtón.-mutat a szobám cseresznyefából készült ajtójára.
-Legyen úgy.-mosolyodok el és szorosan átölelem idő nagyapámat.

-Gondolj néha rám.-suttogom a sötétbe, majd párnámra hajtom a fejem és hagyom, hogy eltemessen az ágy, majd szárnyaljak az álmaimban.
Bár hallaná akinek szántam e mondatot.

Ha az ember szeret valakit, nem engedheti, hogy hazugságok válasszák el tőle. Bármi történt is, még ha örökre elveszítettük is egymást, tartozunk egymásnak az igazsággal.

/Claudia Gray: Evernight/

XXI. rész

Sziasztok drága egyetlen olvasóim. Íme megérkezett a teljes 21. rész. Borzasztóan hálás vagyok nektek mind a kommentekért, mind a feliratkozókért :)) Hihetetlenek vagytok.
Köszönöm mindenkinek aki már az eleje óta velem, támogat és nem hagyja, hogy feladjam.
Nem is szaporítanám tovább a szót. Olvassátok, olyan lelkesen, ahogy én írtam nektek. :)
Ne tessék spórolni a kommentekkel és várom sok-sok szeretettel az új olvasókat :)) <33 a helyesírási hibákért és a szóismétlésekért elnézést kérek!!! Egy blogversenyen Legjobb fanfiction kategóriában 3. helyezést értem el. :DD <33 ez csak nektek köszönhető, hisz ha nem vagytok velem, nem jutottam volna idáig. Köszönöm!!!
Millió puszii: Patrícia

***

Plumb-Don't Deserve You

A levelet összegyűrve a kezembe, ugrok ki az ágyból. A lepedőt magam köré csavarom és kirohannék a szobából, de a nagy sietségbe orra bukok. Káromkodva, idegesen próbálok felállni, de végül négykézláb mászva jutok ki a napfényes folyosóra.
Az nem lehet. Nem mehetett el.
-Zayn!-kiáltom a nevet kétségbeesetten.
Megnézem a saját szobám, vele együtt az egész ház minden egyes zugát.
Nincs itt.
Elment. Vele az én boldogságom is. A levél kicsúszik a kezemből, le a földre.
Egyedül vagyok, itt hagyott, csak azért, hogy biztonságban tudjon. Fáj.
Megremeg testem alatt a lábam, elesnék, ha nem ragadnám meg a lépcsőkorlátot.
Amit érzek az számomra megmagyarázhatatlan.
Magány. Ezt még a bánat sem tudja felemészteni. Harag, fájdalom egyesül, most már egyet alkot a szenvedéssel.

Csak még egy másodpercre... csak még egyre, láthatnám arcát, s tökéletes vonásait.
Talán még magam sem állok készen és bizonytalan is vagyok, de elmondanám, hogy ő alkotja számomra a világot.
Megváltoztatott lelkileg és testileg is. Megadta a módot, hogy szeressen, hogy vele legyek, de ennek vége.
A lépcső legalsó fokára huppanok. Szemem a könny fátylával telik meg. Egyetlen társam a csend. Kérdések, s a meg nem adott válaszok kerítenek körbe.
Megbánni már túl késő lenne tetteinket, de együtt estünk bűnbe.
Szörnyű belegondolni, hogy itt ér véget kettőnk útja. Csak egy töredék, egy emlékkép amit őrizni fogok a lelkemben, ezeket soha nem fogom szabadjára engedni. Bennem élnek majd.
Szétszaggatott szívem, mintha kirakós lenne, amiből pár darab a mélybe vész és soha többé nem kerül meg.

Hirtelen az ég dörren, majd egy villanás kíséretében érkezik a vihar. Az esőcseppek koppannak a háztetőn, és bever a nyitott ablakon, elárasztva a levelet.
Felveszem, mielőtt teljesen elázna. A szépen megformázott betűk elfolynak és feketére festik a papírt. Tartalmát még így sem tudom feledni.
De bármennyire is reménytelennek látszik a helyzet, nem adhatom fel. Zayn nem ezt akarná. Biztosan nem ezt. Mert ezzel én okoznék neki csalódást. Igaz?
Emléke örökké él. Nem halt meg, csupán elment. Egy tátongó üresség, amit maga után hagyott. Félek arra gondolni, ha ő és én együtt vagyunk, a világ összes gondja eltörpül.

Kissé tanácstalanul hagyom ott a lépcsőt, hogy fel tudjak öltözni. Még magam sem tudom, hogy mit kezdek ezek után. Egy biztos: a nagyapám, akinek eddig a létezéséről mit sem tudtam, mostanáig. Biztosan ő sem rólam. Eddig abban a hitben éltem, hogy az összes hozzátartozóm meghalt.

El-el merengek a tájon. A tenger tajtékzó hullámzása vadul mossa a partot a viharban, mintha csatázna. Mégsem találok benne hibát. Ahogyan az esőcseppek végiggurulnak az ablakon, úgy ahogy az arcomon a könnycseppek. Minden úgy van, ahogy lennie kell.
Millió könnycsepp mely mélyről tör fel.
Életkedvem a nullára csökken pillanatok alatt.
Merev végtagokkal fejtem le magamról a fehér lepedőt és a padlóra hull. A legelső kezembe akadó ruhát húzom magamra, majd a farmeremhez, előkotrok a bőrönd aljából egy fekete bakancsot, hisz előző nap nem volt időm kipakolni és már felesleges lenne.

A markomban szorongatom a félig nedves papírt, vigyázva nehogy valami baja essen. Újra és újra végigfut a szemem a kissé elmosódott sorokon, majd a címen, hogy megbizonyosodjak, nem e olvastam félre.
A bejárati ajtónál ülök a bőröndön és várom, mikor lesz annyi merszem, hogy ezúttal végleg pontot tegyek történetünk végére és bezárjam magam után ezt az ajtót, melynek alig egy napos emlékeit a falak őrzik. Lassan már véresre harapdálom az ajkam és a körmeim piszkálom. Egy hirtelen mozdulattal kirántom magam alól a bőröndöt és megragadom, majd lenyomom a rézkilincset, hogy szabad utat nyissak magam előtt.
Megdermedek. Az eső szakad. Úgy veri a fák és a virágok levelit, mintha rosszat tettek volna.

A fém tartóból kihúzok egy esernyőt, majd fejem fölé tartom, hogy el ne ázzak. Az ajtót nehezen zárom be magam mögött, végül mégis egy nagy levegővétel kíséretében, elhagyom a ház területét.
A főútra sem érek ki, a szél ereje kicsavarja kezemből az esernyőt, magasra  ugrálok, hogy elérjem. Hiába, mindenem víz borítja.
Választásom nem sok marad, így az út szélére állok ki, hátha megszán valaki.

Percekig állok a szakadó esőben, felcsillan a szemem, mikor egy taxi fordul le a kanyarba, de elhajt előttem, s kezeimet szitkozódva tárom szét, majd idegesen csapzott hajamba túrok.
Hirtelen lefékez és hátrafelé kezd tolatni, mígnem megáll előttem. Egy önelégült mosoly mellett, húzom magam után a bőröndöt, aztán berakom a taxi hátsó ülésére. Én a sofőr mellett kötök ki.
-Hova vihetem?-mosolyog rám az ötvenes éveiben járó férfi.
Megemelkedek és a farzsebebemből előhúzva a levelet, lediktálom a címet. Ujjaimat tördelve, idegesen ülök a sofőr mellett. Szívem hatalmasak dobban, miközben befordulunk a nagyapám utcájába.

 Magam mögött hagyom vele töltött napokat és megpróbálok a mának élni, úgy, hogy a tegnap már csak egy emlék maradjon.

"Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.

Alyson Noel: Evermore"